Kevés a szereplő, és végig ugyanaz a helyszín: az ügyvédnő (Rezes Judit) irodája, ahova volt osztálytársa, a szakfordító (Fullajtár Andrea) először véletlenül toppan be. Ők ketten a legjobb barátnők voltak, de annyira elsodródtak egymás mellől, hogy az ügyvédnő – minimális habozás után – kész átverni pár millióval bérből és fizetésből élő volt osztálytársát. Az alaphelyzetből, a csalás stációinak bemutatásából kulcsszavakban persze életutakra is fény derül: bölcsészdiploma – férj nincs – örökbe fogadott gyerek – napról napra élés szakfordításból; és a másik: jogi diploma – férj nincs – három gyerek – csalásból negyedévente új és egyre nagyobb kocsi. De azon túl, hogy ezeknek a sorsoknak a társadalmi megítélése természetesen különbözik, mindkettő tele van beteljesületlenségekkel, inkább a saját frusztrációik által kivetített képben állnak egymáshoz képest bármilyen szempontból feljebb vagy lejjebb.
A másik két szereplőre kisebb látószögből nézünk rá. Az ingatlanos (Bányai Kelemen Barna) a tenyérbemászóan irritáló csalók prototípusa, aki profi módon használja az összezavarás, elkenés és terelés technikáját. Bár elsősorban a funkciója a fontos, a hitelesség kedvéért ő is kap egy kis színt: van benne valami gyermekkorban megrekedtség, a neki-ez-jár magától értetődésével slattyog a világban, még nyalóka is lóg ki a szájából. A fordító anyja (Takács Kati), aki szintén bedől a csalásnak, dörzsöltnek hiszi magát, holott a világ már rég elrohant mellette és egyedül hagyta, és magányában is képtelen a szeretetre és az elfogadásra.
A négy szereplő ebben a szikrázóan átlátható képletben siklik bele a történet kiszámítható fordulataiba, így a néző tényleg kényelmesen nézelődhet, és ebben a színpadkép (díszlet: Khell Csörsz) is segíti. Ovális teret ülünk körül, középen asztal és székek – mindössze ennyi a díszlet – ráadásul átlátszóak a bútorok, így megfigyelhető a háttal ülők testtartása, görnyedése, a végtagok ernyedtsége vagy feszessége. Kétoldalt hatalmas tükrök, ez is a rálátás egy másik nézőpontját biztosítja, és egyébként rájuk lehet vetíteni a mókusmezei ingatlanról készült fotókat. Olykor Google-fordítóval készült reklámszövegeket is olvashatunk rajtuk, mintegy jelzéséül annak, hogy ezeknek is be szoktak dőlni. A teret műtőslámpára emlékeztető alkalmatosság világítja be: a menő ügyvédi iroda viviszekció-jellegű tartozéka. A jelenetek között a színlapon hosztesznek nevezett alkotó (Gerlóczi Judit/Sipos Szilvia) hord be irodai dísztárgyakat – stresszlabdát, örökmozgót –, és elrendezi a székeket. Az ő jelenléte, szerepe erősen visszaránt minket a színházi szituációba és annak előkészítettségébe. A színészek játékában is megvan ez a kettősség, a karakterük eljátszásán túl előadóként is viselkednek, a szó lecturer értelmében.
Semmi sem vonja el a figyelmünket az alapszituációról, melynek hitelességén áll vagy bukik az egész előadáshoz, a történethez való viszonyunk. Azaz: megértjük-e, miért nincsenek skrupulusai az ügyvédnőnek, és hogy a fordító miért ennyire naiv. Talán az előbbi a könnyebb, hiszen az ügyvédnő már jóval korábban átlépte azt a határt, ami ehhez az aljassághoz szükséges, másrészt közben mintha ő maga is kísérletezne azzal, meddig mehet el. A fordítóban nem a bölcsész értelmiségi kiszolgáltatottságát vagy életképtelenségét vélem látni (mely tulajdonságok ettől függetlenül persze jellemzők lehetnek), sokkal inkább az életét kudarcként felfogó nő menekülési, kitörési kísérletét. Ő hinni akar az álmában, és nem is figyel azokra a részletekre, melyek a volt osztálytársával való találkozás sorsszerűségéből fabrikált vágyképet szétzúzhatnák. Sőt tulajdonképpen számtalanszor figyelmeztetik is: még csak azt sem lehet mondani, hogy az ügyvédnő és az ingatlanos teljesen zsákbamacskát árul. A fordító áldozattípus, és ebben a helyzetben is az marad, inkább az a fájó, hogy mennyire önmagát beteljesítő jóslatként működik az élet.
Pontosan az történik tehát, amitől tartunk: az a meglepetés, hogy nincs semmi meglepetés. Mondhatnánk azt, hogy az élet is pont ilyen, de mindennek ellenére talán pont az élet hiányzik ebből a nagy körültekintéssel felépített laboratóriumból.
Katona Kamra, május 4.
