Várhegyi Éva

Újabb fordulójához érkezett az euróval szembeni magyar szabotázsakció.

Magyarország, miként már szokásává vált, tavaly is „jobban teljesített”.

Egy évtizede öntik a pénzt a jegybankok a gazdaságokba, mégsem alakul ki számottevő infláció. Sőt, a fejlett országokban a túlságosan alacsony infláció a gond, ami gátolja a gazdaság bővüléséhez szükséges fejlesztéseket.

Az éles hangnem alapján azt hihetnénk, Matolcsy György és Varga Mihály nyilvános vitája pusztán személyes konfliktus, amely mögött hatalmi harc áll, megspékelve a habitusbeli különbségekkel.

Az első Orbán-kormány 1998-ban megörökölte az addigra már csődtömeggé vált Postabankot annak 150 milliárd forintos tőkehiányával, amelyet közpénzből kellett kipótolni, hogy a betétesek ne veszítsék el megtakarításukat. A mostani, negyedik kormányzati ciklusában viszont Orbán Viktor maga kreál újabb, az eredetinél sokszorta nagyobb pénzeket megmozgató, és így jóval nagyobb kockázat felhalmozására alkalmas „Postabankot”, ami Damoklesz kardjaként szintén az adófizetők feje fö­lött lebeg.

A magát a kereszténység legfőbb őrzőjének tituláló magyar kormányfő a fáraó álmáról szóló tanulságos bibliai történetet is komolyan vehetné.

Jó dolog a statisztika. Segít abban, hogy ne csak szűk környezetünkről kapjunk képet, hanem az egész ország vagy a még tágabb közösség állapotáról is. Ám nem elég arra a kérdésre választ kapni, hogy mennyi, hanem azt is jó tudni, hogy mi mennyi.

Az Audi-sztrájk felszínre hozta, hogy milyen galibát okozhat, ha adókímélés céljából egy cégcsoport másutt könyveli el a nyereségét, mint ahol valójában megtermeli.

Meglepő fordulattal zárult a magyar bankszektor tavalyi története: december 18-án az MNB felügyeleti biztost rendelt ki a jegybankelnöki rokon Szemerey Tamás érdekeltségében lévő Növekedési Hitel Bankhoz (NHB), valamint megtiltotta, hogy a pénzintézet további kötelezettségeket vállaljon, és ügyfelenként 7 millió forintnál többet fizessen ki a betétekből.