Az okos lányhoz hasonlóan járt el a Magyar Nemzeti Bank a múlt kedden, amikor szigorított is, meg nem is a monetáris politikáján. Vagy mint egy lágyszívű anya, akinek karja pofonra lendül, de aztán inkább simogatás lesz belőle. Pedig a piaci szereplők és elemzők hónapok óta várják, hogy az MNB felhagyjon a gazdaságot mindinkább negatív reálkamatokkal és más nem szokványos módszerekkel ösztökélő politikájával, és jobban ügyeljen a lappangó inflációs veszélyre.
Az árstabilitás őrzésére hivatott jegybankot a fogyasztói árszint, és különösen az egyszeri hatásoktól megszűrt, ún. maginfláció inthette volna nagyobb óvatosságra. Nagy Márton alelnök januárban már jelezte is, hogy az MNB szigorít politikáján, ha az adózás változásaitól is megtisztított, csupán a piaci kereslet hatásait tükröző infláció a 3 százalékos célérték fölé emelkedik. Nos, ez január után februárban is bekövetkezett, amire tekintettel a monetáris tanács megállapította, hogy „az MNB elérte inflációs célját”.
A monetáris politika fokozatos „normalizációját” már az ősszel meghirdették, ám az első lépések igencsak felemásra sikeredtek. Néhány unortodox módszerrel valóban felhagytak, ám ezermilliárd forintos kerettel újraindították a kis- és középvállalkozásoknak szánt, legfeljebb 2,5 százalékkal kamatozó, immár negatív reálkamatú Növekedési Hitelprogramot. Most, március 26-án, amikor a piaci szereplők egyértelműbb szigorítást vártak a jegybanktól, újfent csalódniuk kellett, noha szokásától eltérően maga Matolcsy elnök is megjelent a döntést követő sajtótájékoztatón. De nem azért, hogy bejelentse a várt kamatemelési ciklus kezdetét, hanem azért, hogy közölje: „eseti, egyedi jelleggel hozott döntést az MNB”. Vagyis a bankok jegybanki betéteire megállapított (a bankközi kamatoknak alsó határt szabó) mínusz 0,15 százalékos kamat alig érzékelhető, mínusz 0,05 százalékra emelését is csupán egyszeri aktusnak kell tekinteni, nem pedig egy új korszak kezdetének. A monetáris politika folytonosságát a három éve 0,9 százalékon tartott alapkamatának változatlanul hagyásával is demonstrálta az MNB.
Némi szigorítást jelez, hogy csökkentették a gazdaság pénzellátását befolyásoló, a bankoknak euróért forintforrást biztosító devizacsere keretösszegét, bár, mint a tájékoztatón elhangzott, „a csökkenés nincs kőbe vésve”. Viszont a meghirdetett normalizációval szembemenvén újabb unortodox módszert vezet be az MNB. Úgynevezett Növekedési Kötvényprogramot indít 300 milliárdos keretösszeggel, amelyből a vállalatok által kibocsátott, jó minősítésű kötvényeket vesz. Példaként az Európai Központi Bank hasonló programjára hivatkozik az MNB, ami az unióellenes kormányzati kommunikáció közepette igazán derék dolog. A dolog csak ott sántít, hogy míg az euróövezet szerény (1,0–1,5 százalék közötti) növekedési és inflációs kilátásai indokolhatják a jegybanki gazdaságélénkítés unortodox módszerét, addig a várhatóan továbbra is 3 százalék fölött gyarapodó, ám az inflációs célt már átlépő magyar gazdaságban nincs ilyesmire szükség.
Matolcsy György abban is hű maradt önmagához, hogy a mostani sajtótájékoztatót is önfényezésre használta fel. Közölte: az elmúlt hat év során elért összesen 23 százalékos GDP-növekedés fele az MNB politikájából származott, az alapkamat csökkentésének köszönhetően pedig a vállalatok és a háztartások is mintegy 1400 milliárd forintot spóroltak meg. Arról viszont hallgatott, hogy a – jórészt szintén az MNB politikája miatt – meggyengült forintárfolyam mekkora többletköltséget okozott a devizaadóssággal rendelkezőknek. (A hat év alatt, évenként elszámolva, egyetlen euró adósságon összesen 115 forint árfolyamveszteség keletkezett.)
Talán jobb lett volna, ha az elnök nem kommentálja a jegybanki intézkedéseket indokló közleményt. Mert szavaival még a megtett – mértékében szerény, de legalább a várt szigorítás irányába mutató – lépéseket is negligálta. A kamatemelés „eseti, egyedi” voltát azzal a kijelentéssel is nyomatékosította, hogy „a monetáris politika karaktere nem változott”. Az írásos szöveg még felhívja a figyelmet arra a kettősségre, hogy a változatlanul élénk belső kereslet emeli, míg a romló külső konjunktúra fékezi az áremelkedés ütemét. A valóban bizonytalan helyzet indokolhatja, hogy az MNB nem kötelezi el magát a permanens szigorítás politikája mellett, hanem a helyzetet időről időre mérlegelve lép tovább. Ám Matolcsy „semmi nem változik” üzenete nem a megfontoltságot tükrözi, hanem azt, hogy változatlanul a gazdaság élénkítését tartja elsődleges feladatának.
A pénzpiaci szereplők „vették” az üzenetet: a döntést megelőző hetekben a szigorításra irányuló várakozások miatt kissé megerősödött forint újból gyengülni kezdett. Nem vészesen (az euró nem érte el a múlt nyári 330 forintos csúcsértékét), csak éppen annyira, hogy fenntartsa az exportáló cégek szép profitját – és hogy az MNB idén is elkerülhesse az árfolyamveszteséget. A jegybanki vezetés továbbra sem aggódik amiatt, hogy a mind szűkösebb munkaerő következtében meglódult bérnövekedés inflációs hatását a gyenge forintárfolyam is felerősíti. Az sem aggasztja, hogy a saját kamatpolitikája mellett a kormány „családtámogatási” intézkedéseivel is felturbózott hitelezés tovább tüzeli a már ma is túlfűtött gazdaságot.
Holott a jegybank elemzői is megemelték növekedési prognózisaikat, s azokban a fő húzóerőt a dinamikusan bővülő keresetek miatt erősödő lakossági fogyasztás képviseli. Ám csak az alternatív forgatókönyvükben számolnak azzal, hogy a munkaerő szűkössége komolyabb inflációs hatással járó bérnövekedéshez vezethet. Pedig a termelékenység emelkedését jócskán meghaladó bérdinamika aligha tud másban lecsapódni, mint a fogyasztói kereslet növekedésében, ami a kapacitási korlátok által behatárolt kínálat mellett óhatatlanul megemeli az árszintet. Az erőteljes bérkiáramlás eddig csak a külpiacokról érkező deflációs hatások (és az ezt meglovagoló „rezsicsökkentés”) miatt nem gerjesztett nagyobb inflációt, de erre egyre kevésbé lehet számítani. (A magas bérdinamika–alacsony infláció szokatlan párosa egyébként mind erősebb kételyeket támaszt azt illetően, hogy vajon a statisztika által kimutatott számok jól tükrözik-e a magyar gazdaság tényleges folyamatait.)
A kormánypolitikusok és a választópolgárok körében is nagyobb népszerűségre lehet szert tenni a laza monetáris kondíciók fenntartásával, mint atyai szigorral. Ám ha az árstabilitás hivatott őrzője, a Magyar Nemzeti Bank az inflációs veszély megállítása helyett továbbra is a gazdaság élénkítését tartja fő feladatának, akkor fékező erőként csak a világgazdaság hanyatlására számíthat. Ami viszont valóban felérne egy jókora atyai pofonnal.
