Várhegyi Éva: Ekotrip

Ki az úr a házban?

Egotrip

Az éles hangnem alapján azt hihetnénk, Matolcsy György és Varga Mihály nyilvános vitája pusztán személyes konfliktus, amely mögött hatalmi harc áll, megspékelve a habitusbeli különbségekkel.

Ez sem volna örvendetes persze, de kevésbé lenne aggasztó, mint ha a követendő gazdaságpolitikát illető nézetkülönbséggel állnánk szemben. Márpedig a gyanúm szerint az évek óta megfigyelhető, most őszre látványosan kiéleződött ellentétben az utóbbi legalább akkora szerepet játszik, mint a hatásköri villongás.

Matolcsy kezdettől fogva zavarba ejtően viseli a jegybankelnöki sapkát: miközben rendre elblicceli a monetáris politikai döntések kommentálását, előszeretettel nyilatkozik a gazdaságpolitika tágabb, az MNB feladatain túlmutató kérdéseiről. Előadásaiban, cikkeiben a gazdaságirányítás fő alakítójának láttatja magát, és az általa vezetett jegybank is, túlterjeszkedve hatáskörén, rendre jelentet meg a monetáris politikához és a pénzügyi stabilitáshoz szorosan nem kapcsolódó tanulmányokat. Látványos példa erre a 330 pontos versenyképességi program, amelyet rendszeresen a Pénz­ügyminisztérium orra alá dörgöl – legutóbb éppen a vita eldurvulását kiváltó szeptemberi Közgazdász Vándorgyűlésen tette.
A jelek szerint máig nem törődött bele abba, hogy 2013 tavaszától, amikor elfoglalta a jegybankelnöki széket, már nem az Orbán-kormány fő gazdaságideológusa és gazdaságpolitikusa, hanem „csupán” a monetáris politika (egyik) alakítója és végrehajtója. Hiába kebelezte be kisgömböcként a pénzügyi felügyeletet és a tőzsdét, ez sem elégíti ki ambícióit.

Matolcsy eddig azért megelégedett azzal, hogy magasröptű, a nagyvilág folyamatait értelmező fejtegetései közben időnként „beszóljon” az egykori tárcáját és mai társintézményét jelentő Pénzügyminisztérium vezetőjének. Azt követően azonban, hogy a közgazdászgyűlés záró előadásában a pénzügyminiszter az övétől gyökeresen eltérő helyzetértékelést és programot vázolt föl, egy internetes portálon dühödt viszonválaszra ragadtatta magát. Varga több kérdésben is ellentmondott a jegybankelnök provokatív, a pénzügyminiszternek is üzenő nyitó előadásának. Matolcsy ugyanis most sem a monetáris politikáról beszélt, hanem „egy általános konjunktúraélénkítő programot”, sőt azon túlmenően „célzott iparág-erősítő lépéseket” sürgetett, és felvetette, hogy a költségvetési tartalékot is „végig kell majd gondolni”. Erre reagálva Varga kifejtette, hogy az eddigi erős konjunkturális ciklus (ha tetszik: aranykor) vége felé már nagyobb hangsúlyt kell fektetni az egyensúly megőrzésére. Programjavaslata első pontjaként ezért a fiskális túlköltekezés, a tartalékok felélésének elkerülését jelölte meg. Kijelentette: a magyar költségvetésnek óvatos, konzervatív pályán kell maradnia. Varga másik, Matolcsyt felzaklató megjegyzése a forintárfolyamra vonatkozott: előadásában megpendítette, hogy a befektetőknek stabil, kiszámítható árfolyamra van szükségük, és a munkavállalók sem örülnek, ha a forint gyengülése miatt elinflálódik a bérük.

Mindezzel láthatóan átlépte a jegybankelnök tűréshatárát, aki válasznak szánt cikkében kifejtette, hogy egyáltalán nincs vége a hét éve tartó „új magyar aranykornak”, csupán a 2010-től sikeresen működő „magyar modell” kreatívan megújított változatát kell még folytatni. Rosszallását fejezte ki azért is, mert a miniszter „meggondolatlanul beszél a forint árfolyamáról”, amivel árt az országnak. Alpári stílusban megírt cikkében (amely már nem tölthető le, sőt maga a portál sem érhető el – még jó, hogy a sajtó azon frissiben bőségesen idézett belőle) Matolcsy azzal is megvádolta a pénzügyminisztert, hogy véleménye nemcsak „a nemzet vágyainak”, hanem a hivatalban lévő kormány terveinek is ellentmond. Utóbbiban akár igaza is lehet, hiszen „a nemzet” bizonyosan nem rajong a megszorításokért, a kormány tervei pedig mostanában igencsak kiszámíthatatlanok. A jövő évre szóló költségvetési törvény összességében szigorítást ígér, de az eddigiekben meghirdetett különféle „gazdaság-” és „családvédelmi” akciók a gazdaság­élénkítés folytatására utalnak.

A durva hangnem mögött meghúzódó konfliktus mindenesetre azt jelzi, hogy mára az egyetértésnek az a minimuma is megszűnt, ami eddig, ha nem is súrlódásmentesen, de mégiscsak lehetővé tette a magyar gazdaságot irányító intézmények együttműködését.
A két vezető között kezdettől fogva megfigyelhető feszültségek és habitusbeli eltérések ellenére az elmúlt hét évben azonos irányt vett a költségvetési és a monetáris politika: mindkettő a gazdaság élénkítésére koncentrált. Most azonban, hogy megszűnőben van a két politika összhangja, mindkét fél részéről érthető módon nő az idegesség. Bár mindketten észlelik, hogy a konjunktúraciklus leszálló ágába érkezett a világ, a magyar lehetőségeket és teendőket illetően gyökeresen eltér a véleményük. Varga még a motor teljes kifulladása előtt fékezne, szigorodó fiskális politikával tartalékolna az előttünk álló szűkös esztendőkre, míg Matolcsy belső élénkítéssel bekkelné ki a hanyatlás időszakát, és ennek érdekében továbbra is fenntartaná az extrémen laza, negatív reálkamatokat eredményező monetáris kondíciókat.

Matolcsy idegességének oka, hogy tisztában van vele: egyedül nem megy. Korábban éppen arra volt büszke, hogy – amint egy 2016-os tanulmányban írta – a fiskális és monetáris politikáknak irányt szabó „két gazdaságpolitika között 2013 után megvalósult független, de konstruktív összhang hazánk makrogazdasági folyamatainak (reálnövekedés, infláció, foglalkoztatottság, államháztartási hiány, külső és belső eladósodottság, sérülékenység, kockázati megítélés) tartós javulásában is tetten érhető”. A „konstruktív összhang” a költekező költségvetési és a lazító jegybanki politikák együttese volt, amelyre a 2008-as válság nyomán kialakult kereslethiányos állapot adott lehetőséget. Ha a költségvetés, felkészülve a rossz időkre, a jövő évtől irányt vált, akkor hogyan valósítható meg Matolcsy (és Orbán) ambiciózus felzárkózási álma, amihez az osztrák dinamikát 2 százalékponttal meghaladó növekedésre volna szükség 2030-ig? Erre az MNB nem képes egyedül, mivel már az uniós források és a kedvező exportlehetőségek táplálta bőség éveiben kimerítette gazdaságélénkítő eszköztárát. Régóta negatív kamatlábbal, ezzel is meggyengített forintárfolyammal, valamint olcsó pénzzel táplált „növekedési” programokkal ösztökéli a gazdaságot. Az infláció erősödésével már nemcsak a betétek, de a vállalati hitelek reálkamata is a negatív tartományba süllyedt, ami igazi hungarikumnak tekinthető. Innen már aligha van hová tovább lazítania a jegybanknak.

A gond az, és Varga nyilván ezt ismerte fel, hogy most fiskális lazításra sincs tér. A még mindig magas adósságráta leszorítása érdekében a kormány kénytelen volt a költségvetés jövő évi hiánycélját a GDP 0,9 százalékára levinni. Ami, és ebben igaza van Matolcsynak, egyáltalán nem jó, hiszen amikor szűkül az exportpiac és az uniós forrású beruházások is apadnak, kiadósabb kormányzati költekezéssel dinamizálni lehetne kicsit a gazdaságot. Csakhogy – a jegybankhoz hasonlóan – a kormány is akkor használta föl a munícióját, amikor még nem volt rá szükség: jövedelempolitikai és fiskális eszközeivel akkor élénkítette a gazdaságot, amikor az a kedvező konjunktúra és a csúcsra járatott uniós pénzbeáramlás miatt amúgy is kellően felfűtött állapotban volt.

Most már sem a jegybank, sem a kormány nem képes oly módon ösztönözni a növekedést, hogy ezzel ne rontaná a magyar gazdaság egyensúlyi helyzetét. A külső egyensúlyt ma is csak az uniós pénzek beáramlása tartja fenn, amelynek mértéke 2020 után minden bizonnyal jelentősen csökken. Az inflációs cél tartását pedig a gyengülő pályára állított árfolyam túlszaladásának kockázata veszélyezteti, amit a jegybanki kamatpolitikával provokált spekulatív befektetők is előidézhetnek.

A mostani üzengetés megelőzhető lett volna, ha a felek korábban nagyobb előretekintéssel folytatják „konstruktív összhangban” álló gazdaságpolitikájukat. Ám ez a hajó már elment. Most, amikor az egyensúlyok megbomlásának megakadályozása a tét, végképp nem mindegy, hogy ki az úr a házban, ki diktálja a gazdaságpolitikát.

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.