Várhegyi Éva: Ekotrip

Ki az úr a házban?

Egotrip

Az éles hangnem alapján azt hihetnénk, Matolcsy György és Varga Mihály nyilvános vitája pusztán személyes konfliktus, amely mögött hatalmi harc áll, megspékelve a habitusbeli különbségekkel.

Ez sem volna örvendetes persze, de kevésbé lenne aggasztó, mint ha a követendő gazdaságpolitikát illető nézetkülönbséggel állnánk szemben. Márpedig a gyanúm szerint az évek óta megfigyelhető, most őszre látványosan kiéleződött ellentétben az utóbbi legalább akkora szerepet játszik, mint a hatásköri villongás.

Matolcsy kezdettől fogva zavarba ejtően viseli a jegybankelnöki sapkát: miközben rendre elblicceli a monetáris politikai döntések kommentálását, előszeretettel nyilatkozik a gazdaságpolitika tágabb, az MNB feladatain túlmutató kérdéseiről. Előadásaiban, cikkeiben a gazdaságirányítás fő alakítójának láttatja magát, és az általa vezetett jegybank is, túlterjeszkedve hatáskörén, rendre jelentet meg a monetáris politikához és a pénzügyi stabilitáshoz szorosan nem kapcsolódó tanulmányokat. Látványos példa erre a 330 pontos versenyképességi program, amelyet rendszeresen a Pénz­ügyminisztérium orra alá dörgöl – legutóbb éppen a vita eldurvulását kiváltó szeptemberi Közgazdász Vándorgyűlésen tette.
A jelek szerint máig nem törődött bele abba, hogy 2013 tavaszától, amikor elfoglalta a jegybankelnöki széket, már nem az Orbán-kormány fő gazdaságideológusa és gazdaságpolitikusa, hanem „csupán” a monetáris politika (egyik) alakítója és végrehajtója. Hiába kebelezte be kisgömböcként a pénzügyi felügyeletet és a tőzsdét, ez sem elégíti ki ambícióit.

Matolcsy eddig azért megelégedett azzal, hogy magasröptű, a nagyvilág folyamatait értelmező fejtegetései közben időnként „beszóljon” az egykori tárcáját és mai társintézményét jelentő Pénzügyminisztérium vezetőjének. Azt követően azonban, hogy a közgazdászgyűlés záró előadásában a pénzügyminiszter az övétől gyökeresen eltérő helyzetértékelést és programot vázolt föl, egy internetes portálon dühödt viszonválaszra ragadtatta magát. Varga több kérdésben is ellentmondott a jegybankelnök provokatív, a pénzügyminiszternek is üzenő nyitó előadásának. Matolcsy ugyanis most sem a monetáris politikáról beszélt, hanem „egy általános konjunktúraélénkítő programot”, sőt azon túlmenően „célzott iparág-erősítő lépéseket” sürgetett, és felvetette, hogy a költségvetési tartalékot is „végig kell majd gondolni”. Erre reagálva Varga kifejtette, hogy az eddigi erős konjunkturális ciklus (ha tetszik: aranykor) vége felé már nagyobb hangsúlyt kell fektetni az egyensúly megőrzésére. Programjavaslata első pontjaként ezért a fiskális túlköltekezés, a tartalékok felélésének elkerülését jelölte meg. Kijelentette: a magyar költségvetésnek óvatos, konzervatív pályán kell maradnia. Varga másik, Matolcsyt felzaklató megjegyzése a forintárfolyamra vonatkozott: előadásában megpendítette, hogy a befektetőknek stabil, kiszámítható árfolyamra van szükségük, és a munkavállalók sem örülnek, ha a forint gyengülése miatt elinflálódik a bérük.

Mindezzel láthatóan átlépte a jegybankelnök tűréshatárát, aki válasznak szánt cikkében kifejtette, hogy egyáltalán nincs vége a hét éve tartó „új magyar aranykornak”, csupán a 2010-től sikeresen működő „magyar modell” kreatívan megújított változatát kell még folytatni. Rosszallását fejezte ki azért is, mert a miniszter „meggondolatlanul beszél a forint árfolyamáról”, amivel árt az országnak. Alpári stílusban megírt cikkében (amely már nem tölthető le, sőt maga a portál sem érhető el – még jó, hogy a sajtó azon frissiben bőségesen idézett belőle) Matolcsy azzal is megvádolta a pénzügyminisztert, hogy véleménye nemcsak „a nemzet vágyainak”, hanem a hivatalban lévő kormány terveinek is ellentmond. Utóbbiban akár igaza is lehet, hiszen „a nemzet” bizonyosan nem rajong a megszorításokért, a kormány tervei pedig mostanában igencsak kiszámíthatatlanok. A jövő évre szóló költségvetési törvény összességében szigorítást ígér, de az eddigiekben meghirdetett különféle „gazdaság-” és „családvédelmi” akciók a gazdaság­élénkítés folytatására utalnak.

A durva hangnem mögött meghúzódó konfliktus mindenesetre azt jelzi, hogy mára az egyetértésnek az a minimuma is megszűnt, ami eddig, ha nem is súrlódásmentesen, de mégiscsak lehetővé tette a magyar gazdaságot irányító intézmények együttműködését.
A két vezető között kezdettől fogva megfigyelhető feszültségek és habitusbeli eltérések ellenére az elmúlt hét évben azonos irányt vett a költségvetési és a monetáris politika: mindkettő a gazdaság élénkítésére koncentrált. Most azonban, hogy megszűnőben van a két politika összhangja, mindkét fél részéről érthető módon nő az idegesség. Bár mindketten észlelik, hogy a konjunktúraciklus leszálló ágába érkezett a világ, a magyar lehetőségeket és teendőket illetően gyökeresen eltér a véleményük. Varga még a motor teljes kifulladása előtt fékezne, szigorodó fiskális politikával tartalékolna az előttünk álló szűkös esztendőkre, míg Matolcsy belső élénkítéssel bekkelné ki a hanyatlás időszakát, és ennek érdekében továbbra is fenntartaná az extrémen laza, negatív reálkamatokat eredményező monetáris kondíciókat.

Matolcsy idegességének oka, hogy tisztában van vele: egyedül nem megy. Korábban éppen arra volt büszke, hogy – amint egy 2016-os tanulmányban írta – a fiskális és monetáris politikáknak irányt szabó „két gazdaságpolitika között 2013 után megvalósult független, de konstruktív összhang hazánk makrogazdasági folyamatainak (reálnövekedés, infláció, foglalkoztatottság, államháztartási hiány, külső és belső eladósodottság, sérülékenység, kockázati megítélés) tartós javulásában is tetten érhető”. A „konstruktív összhang” a költekező költségvetési és a lazító jegybanki politikák együttese volt, amelyre a 2008-as válság nyomán kialakult kereslethiányos állapot adott lehetőséget. Ha a költségvetés, felkészülve a rossz időkre, a jövő évtől irányt vált, akkor hogyan valósítható meg Matolcsy (és Orbán) ambiciózus felzárkózási álma, amihez az osztrák dinamikát 2 százalékponttal meghaladó növekedésre volna szükség 2030-ig? Erre az MNB nem képes egyedül, mivel már az uniós források és a kedvező exportlehetőségek táplálta bőség éveiben kimerítette gazdaságélénkítő eszköztárát. Régóta negatív kamatlábbal, ezzel is meggyengített forintárfolyammal, valamint olcsó pénzzel táplált „növekedési” programokkal ösztökéli a gazdaságot. Az infláció erősödésével már nemcsak a betétek, de a vállalati hitelek reálkamata is a negatív tartományba süllyedt, ami igazi hungarikumnak tekinthető. Innen már aligha van hová tovább lazítania a jegybanknak.

A gond az, és Varga nyilván ezt ismerte fel, hogy most fiskális lazításra sincs tér. A még mindig magas adósságráta leszorítása érdekében a kormány kénytelen volt a költségvetés jövő évi hiánycélját a GDP 0,9 százalékára levinni. Ami, és ebben igaza van Matolcsynak, egyáltalán nem jó, hiszen amikor szűkül az exportpiac és az uniós forrású beruházások is apadnak, kiadósabb kormányzati költekezéssel dinamizálni lehetne kicsit a gazdaságot. Csakhogy – a jegybankhoz hasonlóan – a kormány is akkor használta föl a munícióját, amikor még nem volt rá szükség: jövedelempolitikai és fiskális eszközeivel akkor élénkítette a gazdaságot, amikor az a kedvező konjunktúra és a csúcsra járatott uniós pénzbeáramlás miatt amúgy is kellően felfűtött állapotban volt.

Most már sem a jegybank, sem a kormány nem képes oly módon ösztönözni a növekedést, hogy ezzel ne rontaná a magyar gazdaság egyensúlyi helyzetét. A külső egyensúlyt ma is csak az uniós pénzek beáramlása tartja fenn, amelynek mértéke 2020 után minden bizonnyal jelentősen csökken. Az inflációs cél tartását pedig a gyengülő pályára állított árfolyam túlszaladásának kockázata veszélyezteti, amit a jegybanki kamatpolitikával provokált spekulatív befektetők is előidézhetnek.

A mostani üzengetés megelőzhető lett volna, ha a felek korábban nagyobb előretekintéssel folytatják „konstruktív összhangban” álló gazdaságpolitikájukat. Ám ez a hajó már elment. Most, amikor az egyensúlyok megbomlásának megakadályozása a tét, végképp nem mindegy, hogy ki az úr a házban, ki diktálja a gazdaságpolitikát.

 

Neked ajánljuk