A gazdaságpolitikai kérdésekben a kormányfőt is képviselő Matolcsy György régóta hangoztatja az euró bevezetésével kapcsolatos aggályait. Most, amikor reális közelségbe került az ehhez előírt maastrichti kritériumok teljesítése, a követelmények kibővítésével tolná a messzi távolba Magyarország euróövezeti csatlakozását. Friss tanulmányában a Magyar Nemzeti Bank olyan feltételeket szabna a közös európai valuta bevezetéséhez, amelyeknek az ország csak több évtized alatt képes (ha valaha is képes) eleget tenni. Bár nem valószínű, hogy javaslatait meghallgatják az európai döntéshozók, a tanulmány alapul szolgálhat az euróövezeti belépést halogató magyar kormányzati taktikához.
„Eurócsapda”
Az MNB elnökének régi meggyőződése, hogy ha a 2008-as krízist követően Magyarország már az euróövezet tagja lett volna, akkor nem lehetett volna sikeres a válságkezelés. A Be kell ismernünk, hogy az euró hiba volt címmel a Financial Timesban tavaly novemberben megjelent provokatív írásában azonban már általánosságban is megkérdőjelezte a közös európai valuta létjogosultságát. Nem csupán a még kint lévőket óvta a belépéstől az euróövezetbe, hanem azt is felvetette, hogy ideje volna létrehozni egy kilépési mechanizmust az „eurócsapdából”. Bár Varga Mihály sem elkötelezett híve az eurónak, Matolcsy durva megnyilvánulását azzal igyekezett tompítani, hogy a közös valutát „az unió legígéretesebb, de befejezetlen kezdeményezésének” nevezte. A jegybankelnök is visszakozott kissé. A novekedes.hu oldalon Maastricht 2.0 címmel megjelent pamfletjében már kényszerűen elismerte: „kötelezően vállaltuk, hogy egyszer tagok leszünk”. A kilépési mechanizmus helyett itt már csupán rugalmasabb monetáris keret kialakítását szorgalmazta a válságkezelésben (szerinte) kudarcot vallott euró reformjának részeként.
Az elnöki publicisztikák előfutárai voltak az MNB Fenntartható felzárkózás euróval – Hogyan újítsuk meg a maastrichti kritériumokat? címen közzétett tanulmánykötetének, amelyet „az inspirált, hogy 2019-ben lépett 20. életévébe Európa gazdaságtörténetének egyik legnagyobb és legkomplexebb projektje, a közös deviza, vagyis az euró”. Ennél több pozitívumot az euróról nem is igen találunk a 308 oldalas kötetben. A szerzők grafikonok tucatjaival igyekeznek szemléltetni fő állításukat, azt, hogy a belépéshez megkövetelt maastrichti kritériumok sem a tagországok reálgazdasági konvergenciáját, sem az euroövezet világgazdasági sikerét nem segítették, megerősítve ezzel Matolcsy elnöknek az euró kudarcáról megfogalmazott sommás ítéletét. Kihasználják a lehetőséget, hogy mint a nehezen vagy egyáltalán nem verifikálható közgazdasági állítások esetében, és különösen, ha azok a jövőre vonatkoznak, hihető módon lehet pró és kontra érvelni.
A negatív prekoncepció már a statisztikai adatok értelmezése során kibukik. Egy, a következtetések szempontjából talán legfontosabb grafikon az euróövezeti tagállamok egy főre jutó GDP-jének alakulását mutatja be Németországhoz viszonyítva. A 2008–2010-es pénzügyi válság valóban mindegyiküknél törést okozott, bár az is kiderül, hogy éppen az euróövezethez csatlakozott kelet-közép-európai országok mutattak igen gyors felzárkózást. Szlovákia tagadhatatlan sikerét elismerik a szerzők, ám a balti államokét egyszerűen a népességük csökkenésével magyarázzák. Pedig ha valóban ez lett volna a gyors felzárkózásuk oka, akkor nekünk is örülnünk kellene a fogyó népességünknek, ami ezek szerint nálunk is elhozhatná a Kánaánt! A balti csoda mögött azonban egészen más tényezők állnak: legfőképp a munkaerőpiacuk és a béreik rugalmassága, valamint a gazdaság működését segítő intézményi kereteik javulása, beleértve a digitalizáltság magas szintjét és az e-kormányzás kiterjedtségét. Az sem mellékes, hogy ők már korábban is az euróhoz kötötték nemzeti valutájukat – éppen úgy, ahogy az euró előszobájába most tavasszal belépő Bulgária, amely szintén a magyarnál ütemesebb felzárkózást mutat.
Miféle pozitívumok?
A „kudarcos” euró igazolásának szándékát tükrözik a tanulmány történelmietlen összehasonlításai is. Az alig 20 éve működő euróövezet tagországainak összehangoltságát a 200 éves Egyesült Államok tagállamaiéval vetik össze a szerzők, hogy rámutathassanak például az európai munkaerőpiacok gyengébb konvergenciájára és a munkaerő alacsonyabb fokú mobilitására – bár azt elismerik, hogy a kelet-európai országok csatlakozása máris javított a helyzeten. Az elnök sugallta negatív prekoncepció hatja át azt a fejezetet is, amelyben a kötet szerzői megállapítják, hogy az euró bevezetésétől korábban várt pozitívumok egyike sem érvényesül már a 2008-as válság után megváltozott helyzetben. A technikai fejlődés miatt elsorvadtak a valutaátváltási költségei, a külkereskedelmi kapcsolatok euró nélkül is tovább mélyülnek, és a válsággal szembeni ellenálló képességet sem erősíti a közös valuta. Sőt, szerintük éppenséggel felértékelődött az önálló monetáris politika szerepe a válságkezelésben és a gazdasági felzárkózás elősegítésében. Nagy igyekezetükben még öngólt is lőnek, amikor az alacsony reálkamatok okozta veszélyes túlfűtöttség ellenszerének hirdetik a nemzeti monetáris politikát – mintha nem éppen az önálló politikát folytató MNB produkálná ma a feltörekvő világ legalacsonyabb reálkamatát!
Ha itt és most inkább teher, mintsem előny volna az euró, akkor nyilván olyan feltételeket célszerű megszabni, amelyek a távoli jövőbe tolják az euroövezeti tagság lehetőségét. Ennek ötletes módja, hogy a javaslatok fókuszába a még a belépés előtt megvalósuló, csaknem teljes reálgazdasági konvergenciát helyezik. Az MNB által javasolt „Maastricht 2.0” kritériumrendszernek csak olyan ország felelne meg, amelynek (vásárlóerő-paritáson mért) egy főre jutó GDP-je és reálbére eléri az euróövezeti átlag 90 százalékát. Nálunk ma ezek csupán 67, illetve 60 százalékon állnak. Még távolabb, csupán 39 százalékon állunk a harmadik reálgazdasági kritérium, a pénzügyi rendszer „mélysége”, a GDP-arányos hitelállomány alapján. A többi javasolt mutató közül „csupán” a foglalkoztatás szintje, az exportszerkezet és a bankrendszer versenyképessége marad el a jegybankosok által megkövetelttől. Az MNB szerint tehát jó messze vagyunk attól, hogy érdemes legyen áttérnünk az euróra.
A jegybanki tanulmányban felállított új követelmények irreális voltát mutatja, hogy ezeket a jelenlegi euróövezeti tagság nagyobbik része (a 19-ből 10) sem teljesítené. A megkívánt 90 százalékos gazdasági fejlettséget nem csupán a 2000-es években belépett öt kelet-közép-európai ország nem éri el, de (Málta kivételével) a mediterrán térség államai sem, beleértve az EU-t alapító Olaszországot is. Így nyerne értelmet Matolcsynak a kilépési mechanizmus megteremtésére a Financial Timesban tett javaslata!
*
Ha olyan kudarcos volna az euró, és olyan komoly veszélyekkel járna az idő előtti belépés az euróövezetbe, mint ahogyan az MNB kötetéből kiviláglik, akkor miért véli az erről gondolkodók többsége a válságot követően is vonzó lehetőségnek Magyarország számára az euró bevezetését? A legnagyobb egyetértés a csatlakozás politikai hasznában van, amivel a jegybank egyáltalán nem foglalkozik. A magyar polgárok számára ma is megnyugtatóbb közeget jelent az euróövezet közössége, mint ami rajta kívül kínálkozik. Ez a közösség a folyamatban lévő reformok megvalósulásával mind jobban összezáródik, megnövelve a kívül maradókkal szembeni távolságot. Az eurót használó országok gazdasági súlya az EU-ban folyamatosan nő (a Brexittel egyenesen megugrott), így összekötő eleme, az euró melletti elköteleződés nemhogy gyengítené, de éppen erősíthetné a magyar érdekek érvényesítését. A magyar kormányfőnek és a jegybankelnöknek a „hanyatló Nyugat” iránti megvetése és a „felemelkedő Kelet” kis- és nagyhatalmai iránti elköteleződése joggal táplálja sokakban a félelmet attól, hogy Magyarország végképp Európa perifériájára, netán azon kívülre sodródik.
A közgazdászoknak ezen túlmenően is vannak érvei az euró mellett, és – éppen a fentiek miatt – egyre nagyobb az egyetértés abban, hogy veszélyes lenne sokáig halogatni a belépést az euróövezetbe. „Aki kimarad, az lemarad” – érvel Csaba László a mielőbbi csatlakozás mellett. Neményi Judit és Oblath Gábor Az euró magyarországi bevezetésének újragondolása című tanulmányukban már a Közgazdasági Szemle 2012-es különszámában felmérték a válság tapasztalatait; megállapításaik zömét a felkért hozzászólók is osztották. A válság szerintük is felhívta a figyelmet a maastrichti kritériumok fogyatékosságaira, ám éppen ezek kiküszübölését célozzák meg az azóta beindított (és mára előrehaladott) intézményi reformok. Mivel nem a fejlettségbeli elmaradás, hanem a hibás gazdaságpolitika és a jól működő intézmények hiánya mélyítette el egyes országokban a válságot, értelmetlen volna a belépést megelőző reálgazdasági konvergencia megkövetelése. Fordítva áll a dolog: a belső gyengeségek felszámolásával lehet a csatlakozásra érettebbé tenni egy országot, amivel egyúttal a felzárkózás is meggyorsítható. A közös valuta használata pedig további lökést adhat a gazdasági növekedésnek azzal, hogy erősíti a piaci versenyt és olcsóbbá teszi a finanszírozást.
A válság nem cáfolta, hanem megerősítette azt az euró mellett szóló korábbi érvet, miszerint a mienkhez hasonló kis, nyitott gazdaságokat sérülékenyebbé teszi a saját valuta megléte. Magyarország erős kereskedelmi beágyazottsága az euróövezetbe eleve mérsékli az önálló árfolyam-politika hatásosságát, hiszen a forint leértékelése csak ideiglenesen ad (ha ad egyáltalán) impulzust az exportnak, miközben az importon keresztül gerjeszti az inflációt. Reális árfolyamon végrehajtott csatlakozás esetén nemcsak lehetőség, de szükség sem volna a valutát (és ezzel a magyarok többségének jövedelmét és megtakarítását) elértéktelenítő, az erősen negatív reálkamattal spekulatív befektetésekre ösztökélő jegybanki politikára. Az újonnan létrehozott válságmegelőző és -kezelő intézmények, köztük az új költségvetési egyezmény, valamint a bank- és a tőkepiaci unió pedig bizonyosan nagyobb védelmet nyújtana Magyarországnak, mint amekkorára önállóan képes. Ennek ellenére a magyar kormány még az európai felügyeletet megerősítő és az egységes betétbiztosítási rendszert kialakító bankunióba sem léptette be az országot (pedig ezt külsőként is megtehetné) – vélhetően azon okból, hogy az irányítása alá vont bankokat saját ellenőrzése alatt tarthassa.
Ha a közös európai valuta megkövetelte szorosabb együttműködéstől a maga szuverenitását féltő kormányfő osztja az MNB nézeteit, és csak a reálgazdasági felzárkózást követően kezdeményezi az euró bevezetését, akkor a ma élő generációk korosabbik része (közte jómagam) élete végéig izgulhat azért, hogy a hazai monetáris politikát irányítók hazardírozásukkal nehogy válságba taszítsák a nemzeti valutát, és sohasem szabadulhat meg attól az aggodalomtól, hogy forintban keletkező jövedelme folyamatosan elinflálódik. Vigaszul az szolgálhat, hogy ez a generáció talán már nem is tudna ilyesfajta félelmek nélkül élni.
