Elégedett lehet a pénzügyminiszter, hiszen ráharaptunk a csalira: a nekünk szánt, Magyar Állampapír Plusz elnevezésű új államkötvényből már az első héten rekordértékben, több mint 500 milliárd forintért vásároltunk. Ha így megy tovább, akár teljesülhet is a kitűzött cél, hogy „öt év alatt megduplázódjon a lakossági állampapírok állománya, és így 2025 után már csak forintadóssága maradjon az országnak”. Mert, szól az érvelés, ha az államadósságot zömében magyar polgárok hitelezik, akkor stabilabbá válik a finanszírozás és csökken az ország külső sérülékenysége.
A kincstár régóta a bankbetéteket überelő, infláció feletti prémiumot ígérő kamatokkal csábít minket saját kötvényei megvásárlására. Most, nem éppen fair módon, azt a versenyelőnyt is megszerezte, hogy a június 1. után kibocsátott állampapírok kamata után már akkor sem kell megfizetnünk a 15 százalékos forrásadót, ha nem tesszük azokat tartós befektetési számlára. Az államadósság belföldi finanszírozását a kormány mellett a jegybank is kiemelt célként kezeli: már 2014-ben életbe léptette saját „önfinanszírozási” programját, amely a hazai bankokat igyekezett állampapír-vásárlásra késztetni. Ne tőlem kérdezzék, hogy ez miként volt összeegyeztethető azzal a másik nemes céllal, hogy a bankok hitelnyújtással élénkítsék a gazdaságot.
Ez a probléma a kincstári ösztönzőknél is fennáll. Ha a kormány mindinkább a lakossággal óhajtja meghiteleztetni az adósságát, akkor a vállalatok és háztartások beruházásaitól vonja el a belföldi forrásokat. Pedig a felzárkózásra esélyt adó és egyúttal a pénzügyi egyensúlyt sem felborító gyors növekedés fenntartásához nem elég a megtakarításokat ösztönözni, hanem azokat a gazdaságot felpörgető beruházásokhoz kell terelni. Ha a lakosság és a bankszektor döntően az államot finanszírozza, akkor a vállalatok csak külföldi eladósodással juthatnak elegendő forráshoz, amivel jottányit sem mérséklődne az ország külső sérülékenysége.
Az MNB és a kormány roppant büszke rá, hogy 2012 után leépült az ország külső eladósodása és azon belül a devizaadósság, és e sikerre alapozzák terveiket. Csak arról feledkeznek meg, hogy ez elsősorban a nagyvonalú uniós támogatásoknak volt köszönhető, amelyek nemcsak ingyenes forrásként szolgáltak, hanem tetemes devizabeáramlással is együtt jártak. Ennek és a hazai vállalatok visszafogott – a jövőt illető bizalmatlanságot tükröző – beruházásainak tudható be, hogy az ország évek óta külső finanszírozási többletet produkál, vagyis végső soron a külföldet hitelezi.
A magyar gazdaságnak ma nem az a fő gondja, hogy külföldiek vagy belföldiek hitelezik-e az államadósságot, hanem hogy van-e elegendő, a növekedést tartósan tápláló beruházási projekt az országban.
A lakossági állampapírok a kormány számára kétségtelenül nagyobb biztonságot jelentenek, mintha döntően külföldiek (jellemzően befektetési és nyugdíjalapok) kezében koncentrálódna az államadósság. Utóbbiak ugyanis hajlamosabbak rá, hogy a kockázat erősödésére gyorsan reagálva, tömegesen adják el papírjaikat, amivel az új kibocsátásoktól elvárt hozamokat is megnövelik. Forintadósság esetén az állam a devizaárfolyam kockázatától is mentesül.
Ám hátulütői is vannak az államadósság lakossági finanszírozásának. A devizakockázat helyébe ilyenkor a nagyobb kamatkockázat lép be, hiszen ha gyengül a forint, automatikusan emelkednek a forintbefektetésektől elvárt hozamok. A lakosság ráadásul jellemzően rövidebb időre adja kölcsön a pénzét, mint a hosszabb távra befektető intézmények (például nyugdíjalapok), és jobban szereti a változó, mint a rögzített kamatozást. Ezért gyakrabban kell új állampapírokat kibocsátani, a mindenkori piaci helyzet függvényében új feltételekkel. A lakossági finanszírozást megdrágítja, hogy ugyanazon összeg megszerzése macerásabb, mint kevesebb nagybefektető esetében. Ne tévesszen meg minket, hogy a Magyar Államkincstár ingyen vezeti számláinkat és jutalékot sem kér, hiszen a költségeit eleve a mi adóinkból állja.
Bízz bennem! – lehetne a jelszava a Magyar Állampapír Plusz néven debütált új konstrukciónak. A június 3-tól jegyezhető kötvény sávos kamatozással ösztökél arra, hogy minél hosszabb ideig tartsuk benne a pénzünket: az első évben félévente, majd évente 0,5 százalékponttal emelkedik az éves kamat 3 százalékról induló mértéke. Ha öt évig megőrizzük a papírt, akkor az utolsó évben már 6 százalékot zsebelhetünk be, és éves átlagban közel 5 százalékkal gyarapodhat a pénztárcánk. A jól csengő kamatígéret és az adómentesség mellé még egy csáberőt is kapott az új papír: minden év végén ingyenesen, tőkeveszteség nélkül lehet kiszállni belőle: a teljes befektetett összeget visszakapjuk, megfejelve az időarányos kamattal.
Csupán abban kell hinnünk, hogy az infláció nem lépi át nagyobb mértékben a kamat induláskor rögzített 3 százalékos szintjét. Mert ha mégis, akkor elolvadhat a beígért szép hozam. Az új papírok ezért nagyobb bizalmat követelnek meg tőlünk, mint inflációkövető társaik, a Prémium és a Bónusz fantázianevű állampapírok, amelyek a mindenkori tényleges infláció fölött kínálnak előre rögzített kamatprémiumot. Az új papírnál nemcsak azt kell elhinnünk, hogy az állam állja a szavát, és esedékességkor kifizeti a kamatokat, lejáratkor pedig visszafizeti a tőkét, hanem azt is, hogy minden erejével igyekszik tartani a 3 százalékos inflációs ígéretét.
Az állam ritkán megy úgy csődbe, hogy a saját valutában keletkezett adósságát nem fizeti ki, hiszen adókivetéssel növelheti a bevételeit, takarékossági intézkedésekkel pedig csökkentheti a kiadásait. Igaz, ezzel politikai kockázatot vállal, hiszen nem szeretünk minket sanyargató pártokra szavazni. Ám szükség esetén, a neki gazsuláló jegybank segítségével, bevetheti a bankóprést, amivel kisebb-nagyobb mértékben elinflálhatja az adósságát. Bár ezzel rontja a saját hitelképességét (ki bízná megtakarítását olyan kormányra, amely korábban elkártyázta a pénzünk egy részét?), de még mindig kevésbé, mintha csődöt jelentene, és egyáltalán nem fizetné vissza az adósságát. Így hát a saját valutában, de rögzített kamatok mellett eladósodott állam papírjai sem jelentenek számunkra tuti biztonságot.
Persze, mihez képest? Akár áldhatjuk is a kormányt azért, hogy a csábító állampapírokkal igyekszik megvédeni minket a Mészáros-birodalom terjeszkedésével mind kockázatosabbá váló hazai részvénypiac veszélyeitől. A Konzum és az Opus júliusban várható fúziója nyomán a magyar tőzsde ötödik legnagyobb szereplője jöhet létre, benne egy sor, állami megrendelésekkel éltetett céggel, amelyek értéke sokkal inkább függ a politikai széljárástól, mint a piaci sikertől. Még jó, hogy az óvatos duhajok számára nyitva áll a kincstár az ilyen részvényeknél mégiscsak biztonságosabb papírjaival.
