Jó dolog a statisztika. Segít abban, hogy ne csak szűk környezetünkről kapjunk képet, hanem az egész ország vagy a még tágabb közösség állapotáról is. Ám nem elég arra a kérdésre választ kapni, hogy mennyi, hanem azt is jó tudni, hogy mi mennyi. A statisztikai mutatók a valóságnak csak egy-egy szeletét láttatják, és a mérés nehézségei vagy más buktatók miatt esetenként azt is torzítva. A valós folyamatok feltárása a legjobb szándék ellenére is korlátokba ütközhet, és még inkább akkor, ha a tisztánlátást sanda szándék is akadályozza.
Az utóbbira példa lehet a munkanélküliség mutatója, amely az elmúlt pár évben örvendetes mértékben csökkent ugyan hazánkban, ám a hivatalos statisztikák tükrözte képet két csalóka tényező is szépítette. Az egyik a kiterjedt (bár ma már csökkenő mértékű) közfoglalkoztatás, amelynek nagy része valójában a munkanélküliséget álcázza. Ha a munkanélküliek szépen fogyatkozó táborához hozzáadnánk a közmunkásokat, akkor is javuló lenne a kép, de azért a munkanélküliség dicsekvésre lehetőséget adó 3,7 százalékos rátája rögvest az uniós átlag fölé, 7 százalékra emelkedne. A másik probléma a regisztrálás hiányossága: mivel a munkanélküli-segély folyósításának időtartamát példátlanul rövidre, 3 hónapra csökkentették, és összege is a legalacsonyabb az EU-ban, az állásnélküliek kevéssé érdekeltek abban, hogy vállalják a nyilvántartásba vétel terheit.
A statisztikában megjelenő tükörképnek vannak olyan torzulásai, amelyeket nem tudatos manipulációk idéznek elő. Ilyenre példa a fogyasztói infláció, amely sajnálatos, bár kevéssé közismert módon nem tartalmazza a lakóingatlanok árának növekedését. Holott a lakásárakban erőteljes robbanás következett be az elmúlt években, miközben az infláció kiszámításához használt, a lakosság fogyasztását reprezentáló ún. fogyasztói kosár legtöbb eleménél továbbra is mérsékelt maradt az áremelkedés. 2012-től azonban a magyar statisztikai hivatal, a KSH is alkalmazkodott ahhoz a nemzetközi előíráshoz, hogy a fogyasztói infláció csak a vásárolt termékek és szolgáltatások árváltozását vegye figyelembe, és kivette a kosárból a saját lakás használatára becsült, a lakásárakkal arányosan emelkedő implicit „bérleti” díjat. Ám mivel Magyarországon a saját tulajdonú lakások aránya kiemelkedően magas (85 százalék az osztrák, a német vagy a brit lakásállománynál kialakult 50–60 százalékkal szemben), a lakásárak figyelmen kívül hagyása nálunk különösen felerősíti a hivatalos inflációs adat és az inflációs érzület közötti feszültséget.
Gondoljunk bele: miközben a fogyasztói kosarat alkotó mintegy 1000 árucikk és szolgáltatás között megtalálható a magyar kártya és a fokföldi ibolya, sőt még a „teljes láb gyantázása” is „bikinivonal nélkül”, a lakásárak változását nem tükrözi a fogyasztói árindex. A kosár csupán az önkormányzati és a 60 négyzetméternél kisebb piaci bérlakások bérleti díját tartalmazza, holott a magyar családok zöme saját lakásban él, illetve ilyenre gyűjti a pénzét.
Az utóbbi időkben mutatkozott meg élesen annak a rákfenéje is, hogy a keresetek alakulását a munkaerőpiaci felmérések alapján bemutató statisztika nem veszi számba az 5-nél kevesebb főt foglalkoztató cégek alkalmazottait és az egyéni vállalkozókat, holott másfél milliós táboruk a 4,4 millió foglalkoztatott harmadát teszi ki. Minthogy az elmúlt évek kimagasló bérdinamikája leginkább a nagyobb vállalatokat jellemezhette, feltételezhető, hogy a statisztikában tükröződő átlagos bérnövekedés és bérszínvonal magasabb a magyar gazdaság egészére érvényes átlagnál. A Policy Agenda adóbevallási adatokon alapuló számítása szerint 2017-ben a foglalkoztatottak teljes körét felölelő bruttó átlagbér valójában csupán 225 ezer forint volt, ötödével alacsonyabb, mint a KSH által közzétett 282 ezer forint.
A KSH ígéretet tett rá, hogy az idén már maga is az adóbevallások alapján készít bérstatisztikát. Ez amellett, hogy orvosolja a mikrovállalkozások béradatainak hiányából fakadó torzulást, arra is módot teremt, hogy az átlagértéken túl a bérek más fontos jellemzőit is megismerhessük. A statisztikával szemben megfigyelhető bizalmatlanság ugyanis nem csupán a szubjektív érzet csalókaságából táplálkozik, vagyis abból, hogy adott gazdasági jelenség (jövedelem, infláció) jellemzésére közölt átlagok távol állnak a saját tapasztalatainktól. Az érzet és a statisztika közötti nagy eltérés oka az is lehet, hogy a használt mutató önmagában nem is tükrözheti jól a valóságot.
Ha például egy társadalomban nagyok a jövedelemkülönbségek, akkor az átlag még megközelítően is csak kevesek helyzetét jellemzi, miközben a nagy többség messze az átlag alatti jövedelemmel rendelkezik. A számtani közép (átlag) valójában csak az átlagtól való eltéréssel (szórással) együtt értelmezhető: minél nagyobb a szórás, annál kevésbé jellemzi az átlag az adott sokaságot. Nagy eltérések esetén, és különösen, ha ezek szisztematikusan egy irányba mutatnak, a valós helyzet jellemzésére alkalmasabb lehet a medián: az a középérték, amely alatt és felett a sokaság ugyanannyi egyede található. A Policy Agenda szerint 2017-ben a mediánbér csupán a háromnegyedét tette ki az átlagbérnek, és a dolgozók 77 százaléka (3,4 millió fő a 4,4 millióból) kevesebbet keresett a KSH által közölt átlagnál. A túlnyomó többség tehát joggal érzi úgy, hogy az átlagérték messze nem tükrözi a helyzetét.
A statisztikai mutatók hasonló jelenségeket eltérő módon is megragadhatnak, és nehéz eldönteni, melyiket tekintjük mérvadónak. Orbán Viktor például nemrégiben annak a kívánalmának adott hangot, hogy a magyar vállalkozások legalább annyi profitot hozzanak haza külhoni befektetéseikből, mint amennyit a külföldi cégek keresnek Magyarországon. Bár felszólításának nem volt a célja, tény, hogy ezzel csökkenne az ország gazdasági erejét mérő GDP (bruttó hozzáadott érték) és az ország polgárainak tényleges jövedelmét tükröző GNI (bruttó nemzeti jövedelem) közötti eltérés. A két mutató elszakadását a külföldiek tőkebefektetéseiből származó, kisebb-nagyobb részben kivitt profitok idézték elő nálunk és a hasonlóan tőkeimportra szoruló felzárkózó gazdaságokban. Az itthon előállított és az itt felhasznált jövedelem eltérését az utóbbi években kissé mérsékelték az egy évnél rövidebb ideig külföldön dolgozók hazautalt jövedelmei, de még jobban csökkenthetné, ha teljesülne a kormányfő vágya, hogy a magyar vállalkozók „kifektetései” mind jobban megközelítsék a külföldiek magyarországi befektetéseit. A kérdés csak az, hogy ez kinek volna jó: a magyarok többségének, akiknek a betelepülő külföldi cégek a hazai átlagnál magasabb béreket biztosító munkahelyet teremtenek, vagy csupán a külföldi befektetésre képes törpe kisebbségnek?
