- minek -

A melodikus és kissé szentimentális bergeni varázsló rég messzire került néhai elektropopos kísérleteitől: az utóbbi szűk évtizedben sokkal inkább a nosztalgikus gitárrealizmus mestereként mutatkozott a valóban kivételes komponáló- és előadói képességgel megáldott langaléta, szemüveges norvég.

Már a felvezetés is erős: Pharmakon (civilben Margaret Chardier néven kellemes szöszke jelenség) vagy fél órát bolyong tébolyult boszorkaként a nézőtéren, fenyegetően kántál, s közben a hömpölygő, sötét elektronikus massza felkészít a rá következő órákra is.

A McFerrin név alighanem ismerős lehet minden zenebolond számára: való igaz, Taylor az improvizációkban erős vokális dzsesszfenomén Bobby fia (és most mindkettejük érdekében felejtsük el a Don’t Worry Be Happyt!). Taylor azonban saját jogán is módfelett tehetséges, sokoldalú muzsikus és zeneszerző, aki Flying Lotus Brainfeeder nevű kiadójánál bontogathatja szárnyait.

A Big Pink pályafutása úgy kezdődött, mint valami csoda: már az első, 2008–2009-es maxijaik nyomán szinte beteljesült ígéretként beszéltek róluk, és e kultstátuszt csak még jobban megalapozta 2009-es bemutatkozó lemezük (a Brief History Of Love) a patinás 4AD kiadónál.

Kihagyhatatlan ajánlataink az érzéki basszusok, a mesteri hangminták és a tört ritmusok rajongóinak.

David Portner az Animal Collective beltagja, mindenese, ezer hangszeren játszó zenésze és emblematikus (elsőre kétségtelenül kissé idegborzoló) énekhangja, akit csak Avey Tare néven ismer a világ.

Minden évben kihirdethetnék a virtuális versenyt a nyár legálomszerűbben felhőtlen hangulatú albuma címéért - és ebben az évben szinte biztosan a Philadelphiából induló (mára tagságát tekintve is teljesen nemzetközi) A Sunny Day In Glasgow nyerné, minimum fejhosszal.

A fesztivál egyik legjobban várt „koncertje” olyan volt, mint amikor bekapcsolod a tévét, hogy megnézd mondjuk a spanyol szuperkupát, de valamiért egy NB I-es meccsel kell beérned. Láttuk a Mount Kimbie-t is, az legalább jó volt.

A Ninja Tune kiadó háza táján kifejezetten megszaporodtak a fiatal tehetségek, akik friss ötleteket hoznak magukkal - Andy Carthy azonban még a régi gárdához tartozik. Őt még 1998-ban igazolták le Ninjáék -, habár a grafikusként és animátorként is figyelemre méltó, zenéivel csaknem egyenértékű képi világot megálmodó Scruff sokkal inkább kreatív és fáradhatatlan dj-ként, mint szorgalmas zenekészítőként volt ismert.