Sziget

Mellette a szőke nő

The Big Pink

  • - minek -
  • 2014. szeptember 21.

Zene

A Big Pink pályafutása úgy kezdődött, mint valami csoda: már az első, 2008–2009-es maxijaik nyomán szinte beteljesült ígéretként beszéltek róluk, és e kultstátuszt csak még jobban megalapozta 2009-es bemutatkozó lemezük (a Brief History Of Love) a patinás 4AD kiadónál.

Akkor még Robbie Furze énekes/gitáros/mindenes mellett Milo Cordell nyomogatta a billentyűket: az őszintén és lelkesen a kilencvenes évek elejének shoegaze-gitárbandáit istenítő, ugyanakkor félszemmel ugyanazon évtized elektronizált rockzenéit is recikláló duót akkoriban imádta a közönség, s ehhez még lelkes kritikákat is kaptak. Ráadásul néhány slágert is sikerült elkövetniük – mint a mostani szigetes fellépésük mutatja, a Dominosra még emlékszik a publikum. Második albumuk, a 2012-es Future This már jóval kevésbé szórakoztatóra sikerült, s a művel a tagok sem lehettek túl elégedettek – azokat a számokat már tavaly is alig játszották. Ráadásul a folytatás terén is lehettek differenciák a zenekaron belül: Cordell tavaly óta már saját lemezkiadójának az ügyeit intézi.

Furze immár nélküle, viszont egy négytagú zenekar élén érkezik a Szigetre – a stáb fontos tagja a vokalistaként is tündöklő Mary Charteris (a brit bulvársajtó és társasági élet üdvöskéje, jeles modell, Furze hites felesége), aki némileg színmódosult Piroskának öltözve feszít néhány kütyü és egy mikrofon mögött, rózsaszín csuklyáját hol felöltve, hol zavartan rendezgetve. Ezek után szinte meglepő, hogy egy kifejezetten húzós, dinamikus, belevaló órácskát kapunk a britektől, akik szinte rezzenéstelenül veszik tudomásul, hogy gyenge negyed ház figyeli a produkciójukat. Ha szabad ebből a budapesti fellépésből kiindulni, akkor nyilvánvaló, hogy Furze a hangos, zajos gitárzenét választotta – a számára amúgy is kudarcos elektropop rovására. A még mindig remek Velvet után a jövőre megjelenő új album számai szólnak: nos, egyik sem egy reveláció, de kraft kétségtelenül akad bennük. A legmeghökkentőbb transzformációt a második album slágerszámán, a Laurie Andersont mintázgató Hit The Ground (Superman) címűn hajtják végre: dühös gitárzengetés, majd kiadós feedbackorgia kíséri a szám pszichedelikus átlényegítését. Mintha korábban arról lett volna szó, hogy sosem játsszák a reklámzeneként is koptatott Dominost, de azután mégis ez lesz a rövid koncert búcsúdala, s a szép emlékek végre elboríthatják a gyér, de lelkes publikumot.

 

A38 színpad, augusztus 13.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.