Lemez

Óészaki borongás – Erlend Øye: Legao

  • - minek -
  • 2014. november 30.

Zene

A melodikus és kissé szentimentális bergeni varázsló rég messzire került néhai elektropopos kísérleteitől: az utóbbi szűk évtizedben sokkal inkább a nosztalgikus gitárrealizmus mestereként mutatkozott a valóban kivételes komponáló- és előadói képességgel megáldott langaléta, szemüveges norvég.

A Berlinbe költözése után alapított The Whitest Boy Alive kombóval két remek lemezt készített, és alkalmilag rendre feltámasztja Kings Of Convenience nevű folkduóját is (többnyire azért bővített kivitelben). A Whitest Boy Alive-nak nyáron hivatalosan is vége lett (pedig néhány éve nálunk is parádés koncertet adtak), de itt van az új Øye-szólóalbum, amit egy izlandi, hattagú reggae-zenekarral, a Hjálmarral rögzített egy reykjavíki stúdióban. Ez így elsőre kicsit meredeken hangzik, de a Legaótól nem kell megijedni, még ha helyenként a léhaságig könnyedre sikeredett is.

Az izlandi muzsikus srácok persze nem tudnak és nem is akarnak kibújni a bőrükből: a szalonreggae-lüktetés végig ott vibrál a számok alapzatában, ám ez kiegészül az őshazából jött énekes-gitáros jellegzetes akkordbontogatásával és könnyed gitárfutamaival (amihez hozzájön még Steini Einarsson pengetése is). Vagy négy jamaicai tempójú, de hamisítatlan kávéházi zenét nyújtó szám után felken egy diszkrét easy listening/indie slágert is (Bad Guy Now), kissé a Real Estate modorában, de még annál is simulékonyabban – ráadásul a produkciót megismétli bővített kivitelben a Save Your Loving. Azért nem kell félni attól, hogy teljesen belepistulunk a jamaicai ritmikába: a Rainman afropopja már egy másik kontinensre (de legalábbis a Vampire Weekend környékére) vezeti a hallgatót. A szerelmes-konfliktusos, optimistán borongós számok sora pedig mindegyre nyomatékosítja: ne most várjunk drámai felütést az érezhetően új inspirációkat kereső, folyvást feltörő közlendőkkel küszködő (ja, és a nyitó Fence Me Inben ki­apadó ihletforrásairól panaszkodó) norvégtól. Ezek a szép, lekerekített, csillogóvá gömbölyített zenés kavicsok arra valók, hogy akár egy szál gitár vagy zongora kíséretében (a lemez egyik titkos főszereplője Sigurður Halldór Guðmundsson, a Hammond orgonán ügyködő billentyűs), a tábortűz körül is jól szóljanak. De azért a beszédes című, remek záró szám (Lies Become Part of Who You Are) is azt bizonyítja, hogy ehhez csapatmunka kellett – féltucatnyi ügyes és kellő érzékenységgel bíró zenész és egy jó orgánummal megáldott előadó még ezeket a látszatra tinglitangli, de kedves és szerethető számokat is profin el tudja adni.

Bubbles/Deep Distribution 2014

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.