Fékezhetetlen kreativitása, mondhatni, a kezdetektől fogva az AC-n kívüli, sokszor a rejtélyességig kísérletezős produkciókba sodorta - pedig hát az anyaegyüttesben sem kellett visszafognia magát. Még 2005-2006 táján készített és kiadott három nagylemeznyi anyagot a Black Dice-tag Eric Copelanddel (ezek azért elég elvetemült zenék), majd 2007-ben izlandi szerelmével, későbbi házastársával, Kría Brekkannal is készített egy albumot, hogy aztán a tőle való válása után egy némileg elektronikusabb, sötétebb zenés traumakezelést adjon ki Down There címen.
Az idei, címében a mészárlós zsánerfilmeket idéző lemezét azonban már egy csaknem szabályos trió (a Slasher Flicks) főnökeként rögzítette. Muzsikustársai segítségével egy kellemesen elvarázsolt, magával ragadó lemezt sikerült készítenie, amely egy olyan szellemvasutazásra emlékeztet, ahol végül minden állomáson kellemesen csalódik az ember. Mindez annak is köszönhető, hogy a finoman pszichedelikus, barátságos elektronikával és izgalmas hangszerfutamokkal kibélelt zenei inkubátorban erős poptöltetű melódiák és a horrortémákkal is játékosan bánó dalok születtek a kezeik alatt. Borultságról szó se essék, pláne a Blind Babe-hez hasonló punkos dalok hallatán - a nagy slágernek szánt Little Fangs kapcsán pedig asszociálhatunk akár a Vampire Weekendre, sőt távolról a néhai Neuroticra is.
A szigort is visszafogottan adagolja hősünk: az elidegenítésben is csak addig megy el, amíg némi álcát biztosít alapvetően dúdolásra termett dallamai számára. És még ehhez képest is szinte meglepetésként érik a hallgatót az olyan, már majdnem bukolikus hangulatú dalok, mint a Roses On The Window - bár ennél a végén némi savazással sikerül zordonba fordítani a túlságos idillt. Ez a metódus rá is világít Avey Tare egyszerű bűvésztrükkjére, mely szinte Karinthy cirkuszi mutatványossá átlényegülő zenészét idézi: maximális (indie-)popérzékenységét túlvilági effektek mögé rejti - de a kulisszák mögül folyton kivillan a művész széles vigyora.
Domino/Neon Music, 2014
