London Grammar
Napjaink legígéretesebb trióját két londoni alapította, de Nottinghamben: Hannah Reid énekesnő és Dan Rothman gitáros egyaránt a vidéki egyetemre járt, ott ismerkedtek meg és kezdtek zenélni – egy idő után a northamptoni Dominic „Dot” Major billentyűssel kiegészülve. 2011-ben kerültek „haza” Londonba, és gyakorlatilag első felvételeik elkészülte nyomán már elkezdtek érdeklődni utánuk a nagyobb kiadók. Ismertté tette a nevüket a közreműködésükkel és Hannah vokáljával lemezre került Disclosure-albumszám, a Help Me Lose My Mind is, addigra azonban már sorra jöttek ki a maxijaik, majd tavaly ősszel a bemutatkozó nagylemez, az If You Wait is megjelent (jellemző, hogy akad olyan dupla kiadása, amelyen már a maxi B oldalak és az említett Disclosure-sláger is szerepel).
Zenéik első blikkre a kilencvenes évekre kacsintanak vissza, de ez alighanem csupán az ama korból ismerős zenei eszközök használatából adódó látszat. Persze az akkordbontogatós gitárjáték, a finom elektronika és az érzékeny, introvertált énekhang összjátéka miatt akár egy új The xx-re is gyanakodhatnánk (lásd a Strong című, valóban erős dalt), pedig ez ismét csak felületi hasonlóság, amit éppen az énekesnő domináns hangja tesz zárójelbe. Hannah Reid vokálja kifejezetten karakteres és hangsúlyos: jól bírja a hajlításokat, a falzettrészeket, mégis van benne egy kis fanyar, de még éppen nem reszelős tónus (utóbbihoz feleseket és cigarettát ajánlanánk – vagy mégsem, csak vicceltünk…). Gondosan megírt dalai zömmel szomorkásak, leginkább a felnőtté válás, a kamaszkor kínjait ragozzák – ügyesen felvakolt zenei kísérettel.
A hangszerszólamok (gitár, billentyűsök), a sokszor elektronikusan generált ritmusok szépen fonódnak egymásba, a tört ütemek pattogása pedig néha érzetre valóban visszahozza a jó két évtizeddel ezelőtti triphopidőket. Ráadásul a Hey Now, a Wasting My Young Years vagy a saját kiadójuk nevével is egybecsengő Metal & Dust a maguk nevében tényleg slágerek, a basszus diktálta Flickers révén pedig megkapjuk a nélkülözhetetlen nehézlovassági dubadagunkat is. De még egy zongorás balladát is írtak – ennyi kiszámíthatóságot nyugodtan a javára írhatunk eme első lemezes, ámde kifejezetten tehetséges társaságnak. (A38 színpad, augusztus 13., 23.30)
Bonobo
Simon Green nem mai iparos: már a kilencvenes évek végén aktív volt a jeles Thru Thoughts kiadónál – első, 2000-es albuma (Animal Magic) is itt jelent meg, már Bonobo név alatt. 2003 óta pedig a Ninja Tune-nál szolgál – ott az elmúlt 11 évben négy albuma is kijött: a Dial ’M’ For Monkey, a Days To Come, a Black Sands és a tavalyi The North Borders is ugyanazon hangmesteri erényekről regél.
Green a több rétegben is egymásra eresztett basszusok szerelmese (no, nem a brutálisan vastagoké, hanem az érzékien finomaké), ráadásul élő, akusztikus hangszerfutamokból, elektronikus, gépi szövetből és jól kiszúrt hangmintákból remek zenei köntöst tud készíteni. Ehhez sokszor már csak a megfelelő vokalista kiválasztása szükségeltetik: legendás például a munkakapcsolata Bajkával. A dzsesszes downtempótól az egzotikus, keleti zenékig sok minden megihlette már Bonobo képzeletét – tavalyi albumán például up to date tánczenei hangzásokkal frissítette a lassan kissé konzervatívnak tűnő Bonobo-receptet. S a friss dalok, a néha finoman hömpölygő, máskor elegánsan borult szerzemények, no meg a direktebb, de mindig hangulatos tánczenék sokat köszönhetnek (az ihlet szintjén) a korábbi Bonobo-albumot (Black Sands) remixelő kreatív elektronikus tánczenei alkotóknak. Green mindenekelőtt ügyesen szintetizál, s éppúgy használja a Floating Points- vagy Four Tet-féle botlós, furcsa ritmikákat sem megvető, játékos house-t, mint a bass music/future garage 2/4-es ütemeit. És műve továbbra sem lenne az igazi vokalisták nélkül: a kiadótárs Grey Reverend hangját éppúgy használja, mint a souldíva Erikah Baduét vagy a friss tehetség Szjerdenéét: az ő dalaik kapaszkodót kínálnak azoknak is, akiket nem feltétlenül nyűgöz le a produceri profizmus, a ritmusképletekkel, basszusmenetekkel, hangmintákkal való zsonglőrködés. (A38 színpad, augusztus 14., 21.40)
Siriusmo
A Moritz Friedrich néven alkotó Siriusmo régi kedves arc a berlini zenei életben, akinek későbbi munkáit is alapvetően befolyásolta az ígéretes pályakezdés: sokszor a későbbi szerzeményeken is felismerhető, hogy először egy retrofunky zenekarban volt billentyűs. Az elektronikus zenekészítés korán elragadta: a szinte mindvégig a játékossággal oldott elektro/
elektropop vonalon alkotó Friedrich 2000 óta adja ki maxijait, ám munkái kezdetben szinte visszhangtalanok maradtak. A kétezres évek második felére azután utolérte őt a mára szinte elfeledett nu-rave/elektro/eurotrash hullám: ő lett az egyik legkeresettebb remixőr, s a Scissor Sisters, a Gossip, a Simian Mobile Disco vagy a Chromeo duó is nála szabatta fazonra munkáit. És akkor még nem is szóltunk a Boys Noize-ról (az ő kiadójuknál is publikált), vagy a rajongóvá avanzsáló Modeselektor duóról – utóbbiaknak, egészen pontosan a Monkeytown Records nevű kiadójuknak megannyi megjelenést (például egy 2011-es, remek dupla válogatást az első tíz év terméséből az árulkodó Pearls & Embarrassments címen) és végtére két rendes albumot is köszönhetünk.
Változatlan munkakedvének gyümölcsei, a 2011-es Mosaik és a tavalyi Enthusiast is remek szórakozást kínálnak. A virtuóz hangkovács a zenekészítés folyamatának minden részletét tökéletesen uralja, aranykézzel válogatja (sokszor kukázza) ki a megfelelő hangmintákat, majd fülbemászó kis dalocskákat, remek (gyakorta takarékos terjedelmű) tánczenéket rak össze belőlük, s közben nem szégyell kikacsintani a kurrens stílusokban térdig járó hallgatóra sem. A tavalyi Enthusiastban így borul egymásra house, glitch, elektro, trap és nemes tinglitangli, s közben jöhetnek az olyan remek, direkt lábra menő tánczenék, mint a latin funk diszkós Congratulator vagy az álfrench house-os Petit Cochon. Siriusmo élőben is olyan hatalmas, saját készítésű repertoárból válogathat, hogy nehéz elunni a produkcióját. (Európa színpad, augusztus 17., 15.00)
Mount Kimbie
Kai Campos és Dom Maker Cornwallból, illetve Brightonból érkezett, azután Londonban találkoztak, és 2008-ban hozták tető alá az utóbbi fél évtized egyik legbefolyásosabb elektronikus formációját. Már első – a legendás, stílusteremtő Hotflush kiadónál publikált – EP-jeik is némi túlzással korszakos jelentőségűek. A Maybes vagy a Sketch On Glass mai füllel hallgatva is frissnek hat: ezek a számok már magukon hordozzák a duó laza, a könnyedséget a precíz kompozíciós technikával vegyítő stílusának jegyeit. Igazából viszont 2010-ben, a Crookes & Lovers című első albumuk megjelenése után lett nyilvánvaló, hogy a Mount Kimbie több mint egyszeri meglepetés: a kifáradó és/vagy kommercializálódó dubstep után (nemhiába emlegették a nevükkel kapcsolatban a post-dubstep műfajkreálmányt) megmutatták a kiutat a sok-sok stílus jegyeit elegyítő, izgalmas ritmikájú, friss hangulatú zenéikkel. A basszusokat részben a dubstepből hozták magukkal, de finomítottak is rajtuk: az akusztikus és géppel gyártott hangstruktúrák, no meg a tökéletesen választott és beépített hangminták ügyes kombinációjaként előálló MK-hangzás egyszerre hordozta az ambient hangképek kifinomultságát és a masszív ritmusalapok mozgásra sarkalló precizitását.
Az első album után viszont (a 2011-es Carbonated EP-t leszámítva) hároméves csönd következett, ami nem is véletlen. Többek között az ő nyomdokaikon ravasz újítók és dühös renegátok árasztották el az elektronikus zenei színteret: house, technó, bass music, future garage – sokszor olyan műfaji skatulyák, amelyek nemhogy előadónként, de néha számokon belül is csak részlegesen írják le a fő zenei csapásvonalat. Ebben az új zenei eklektikában próbált helyet keresni a tavalyi Cold Spring Fault Less Youth című második Mount Kimbie-album, amely úgy logikus folytatás, hogy közben el is távolodik a sokak által kályhaként használt Crooks & Lovers-hangzástól. Miközben ügyes kompozíciós érzékük, a hangokkal, sőt hangmintákkal való gondos bánásmód képessége egy percig sem hagyja cserben őket, képesek a lehető legkülönbözőbb, gyakorta alig behatárolható műfajokban alkotni. S még ennél is különösebb, hogy milyen érzékkel építik számaikba az énekhangot: saját, érlelődő vokalista produkciójukon kívül utalnánk mindenekelőtt a kollaborációjukra King Krule-lal. Így aztán (és amíg a hallgatóra számonként képesek rászabadítani azt a rájuk oly jellemző, jólesően bizonytalan, kissé kísérteties érzést, valamint olyan kattogós-lüktetős tánczenéket tudnak írni, mint a Made To Stray) nem fenyeget a veszély, hogy eltűnnének saját követőik tengerében. (A38 színpad, augusztus 17., 18.00)
Darkside
Az elektronikus (tánc)zenei színtéren talán éppen Nicolas Jaar futotta be a legmeglepőbb karriert: még mindig csak 24 éves, ehhez képest már most is számos zenei projekt és legalább két emlékezetes, sokak által respektált album köthető a nevéhez. A chilei apa és amerikai mama gyerekeként New Yorkban született Jaar ott is vált elismert elektronikus zenekészítővé. Kezdetben nyilvánvalóan inspirálta a – többek között honfitársai, így Ricardo Villalobos által is kultivált, de azért a közvélekedés által németnek tartott – minimalisztikus technó, ám 2011-es, Space Is Only Noise című, kifinomultan introvertált bemutatkozó albumán csak nyomokban lelni effélére –, gondosan megformált hangképeket, az inkább az ambient-, mint a house-hagyományból táplálkozó darabokat annál inkább. A kamarazenekari segédlettel színpadra állított, inkább prog- vagy űrrockszerűnek tűnő produkció két éve eljutott hozzánk is, de talán még fontosabb, hogy Jaar ez alkalomból gyümölcsöző munkakapcsolatot alakított ki a brooklyni gitáros/
mindenes Dave Harringtonnal, így alapozva meg a Darkside projektet.
Első, háromszámos EP-jük kapásból sikert aratott – e három számot a tőlük azóta megszokott ravasz gesztussal egyórásra duzzasztva előadták színpadon is. Tavaly a Daft Punk Random Access Memories című albumából készítettek sajátos hangulatú remixlemezt Daftside néven: a kissé sötét tónusú átdolgozások tovább fűtötték a körülöttük támadt hype-ot – s már tényleg csak annyi kellett, hogy tavaly ősszel megjelenjen bemutatkozó, jelentős kritikai sikert arató nagylemezük, a Psychic.
A nyolcszámos album a progrockos, sokszor kifejezetten bluesos témák és Jaar szellősen kidolgozott elektronikus zenei mintáinak összhatására épül, és többször hallható rajta utóbbi markánsnak ugyan nem nevezhető, ám a zenével jól harmonizáló vokálja. Néha akadhat olyan érzése az embernek, hogy valamiféle kegyetlen tréfáról, gyilkos műfajparódiáról volna szó, de ihletett pillanataiban a Jaar–Harrington-duó tényleg képes csodákat tenni. (A38 színpad, augusztus 17., 23.30)
