Lemez

Owen Pallett: In Conflict

  • - minek -
  • 2014. szeptember 14.

Zene

A páratlanul sokoldalú, tehetségét számtalanszor bizonyító kanadai művészt leginkább másoknak készített munkái, nagyzenekari hangszerelései, hegedűjátéka miatt ismerhetik a zenerajongók. Kollaborációi listáját tekintve korunk legszorgalmasabb kontribútoráról van szó, aki hihetetlen érzékkel képes a kortárs popzenét ötvözni a klasszikus zenei hagyatékkal. Azt gondolnánk, ennyi teendő mellett szétszórja tehetségét – de Pallett idő­ről időre remek szólóalbumokkal biztosítja hallgatóságát arról, hogy ­kreativitása töretlen, ráadásul minden külsős munkájából tanul valamit. Már négy évvel ezelőtti har­madik (saját nevén meg az első) albumával, a Heartlanddel is jogos feltűnést keltett, de az idén kijött In Conflict kétségtelenül alkotói csúcsán mutatja. Gondosan rakja össze neoklasszikus elemekkel, néha szomorkás szövegekkel megtűzdelt, lüktető elektropopda­lait, és gazdag hangszerelésben, a maga nehezen összetéveszthető előadásmódján, énekhangján tálalja – ami egyedivé és emlékezetessé teszi az amúgy is szép kerek egésznek mutatkozó zenei anyagot. Pallett mindig is erős volt az alkotótársak kiválasztásában – ezúttal (egy cseh nagyzenekar mellett) maga Brian Eno segít be gitárjátékával, gépeivel és a háttérvokáljaival: ő néhány szintifutammal és akkorddal is csodákra képes. A melankóliát átszellemítő és zenébe oldó In Conflictot – a különbségek hangsúlyozása mellett – nyugodtan lehetne egy polcra helyezni Kelley Polar még az előző évtizedben készített, az elektronikát „szomorúzenével” szintetizáló úttörő albumaival.

 

Domino/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.