Mondhatjuk rájuk is, hogy duó: habár a lemezeket hárman csinálják, a soknevű Stuart Price sosem turnézik a másik két zenésszel. Price és a Blake tesók két remek, időtálló elektropoplemezt dobtak össze még a kétezres évek elején, a nyolcvanas évek szintihangulatainak felidézésével egy ideig szinte maguk diktálták a trendet. Élőben Blake-ék feszes, igaz, kicsit gépies produkciót hoznak; a lüktetés és a helyenként megkapó melódiák önkéntelenül is megmozgatják a befogadót. A kedvesen nosztalgikus produkció a végére fordul ki a sarkából: a mind erőszakosabb, tolakodóbb trance-pop hangszőnyegek és militarista ritmusok egyszerűen túlharsogják Johnny Blake nem túl érces orgánumát.
Az este – nyugodtan mondhatjuk – első számú fellépője, a képünkön látható James Blake (ő nem rokon) még az előző évtized végén tűnt fel a dubstepből kiinduló, ám azon gyorsan túllépő zenekészítők között. Azután kiderült, hogy remek hangja van, s két derekas albumon bizonyította: a lüktető-töredezett elektronikus hangképeket erős és hagyományos értelemben szép énekszólamokkal vegyítő revizionista soulvonalon kevesen állják vele a sarat. Az első, felületes benyomás alapján introvertált remetének tűnő Blake időközben a színpad valódi mesterévé avanzsált: már a felütésként elővezetett korai, mégis érett kompozíciók (Air & Lack Thereof, CMYK) is leveszik a lábáról a publikumot. A szokásos bevált közreműködői (egy gitáros és egy dobos) kíséretében, no meg saját, gazdagon adagolt billentyűfutamaival pódiumra vitt dalok szó szerint életre kelnek, Blake tisztán csengő vokálja pedig csodákra képes. Az intim hangulatú, bensőséges számok az este ihletett pillanataiban szó szerint felemelnek: ilyenkor Blake már nem is modern nagyvárosi r&b renegát,, hanem hamisítatlan gospelénekes. Példaértékű, ahogy valósággal szimbiózisban él az alkalmazott zenei csúcstechnikával: nem kis virtuozitásra vall, ahogy saját hangját egy looper segítségével hurokba fogja, majd ezeket a hangsávokat egymásra rétegezi, hangszőnyegnek használja, vagy duettet énekel saját magával – mindezt finom billentyűfutamokkal megtámogatva.
Talán a csúcson kellene abbahagyni, de azért még megtekintjük James Holden szintén száz százalékig élő (sok billentyűs hangszerrel és egy dobossal kísért) dinamikus produkcióját: kár is lett volna kihagyni.
Millenáris Teátrum, október 31.
