- minek -

Azt kell mondanunk, Ch. Prommert szinte mindenki ismeri, még ha nem is tud róla: ő a Fauna Flash egyik fele, a Trüby Trio, illetve a Voom:Voom egyik harmada - arról nem is szólva, hogy már két, elektronikus tánczenei klasszikusokból építkező albumot készített saját dzsesszbandjével.

A New York-i születésű énekesnő az előző évtized egyik kétségtelen sztárja volt - első két albumát még az akkor feltörekvőben lévő The Neptunesszal rakta össze, 2010 körül pedig már Calvin Harrisszel és David Guettával dolgozott együtt.

Az énekes-dalszerző Toph Taylor még 2005-ben, Londonban vette fel első szólóalbumát (akkor még Trouble Over Tokyóként), majd Bécsben telepedett le és adott ki további lemezeket.

Bőven túl van már a harmincon, de csak most jött el az ideje, hogy albumkészítőként is kipróbálja magát - pedig a norvég Todd Terje időtlen idők óta szórakoztat műfajilag nehezen behatárolható, habár idővel jól felismerhető, mutáns diszkószerzeményeivel.

A szomorú magyar alkoholfogyasztási adatok és sajátos ivási szokások tükrében nem meglepő, hogy a téma megihlette a honi pop-rock zene krémjét is. És ez itt nem a reklám helye!

Szőcs Gergő dobost eddig majd tucatnyi zenekarban hallhatta a közönség - az utolsó két évet azonban saját szó szerint vett szívügye megvalósításának szentelte. Ehhez összegyűjtött 17 zenészt és énekest, zömmel igencsak jól hangzó neveket (például Kovács Andor gitárost, Hock Ernő és Sabák Péter basszgitárost/bőgőst, Márkos Albert csellistát, dj Mangót), és ezzel az alkalmi szupergruppal rögzített egy igazi konceptlemezt.

Fiatal brit zenekar két érett és egyben tartalmasan szórakoztató lemezzel a zsákban - ez csak jól sikerülhet, gondolná az ember előzetesen. Sajnos kevesebben vagyunk a vártnál, de ahogy a Toy (kis késéssel) elkezdi, úgy tűnik, őket csöppet sem zavarja a laza klubhangulat.

Az érdekes nevű magyar duót néhány éve hozta létre Horányi Júlia és Álmos Gergely, és már tavaly megjelent egy ingyen letölthető nagylemezük Behind The Line címmel, amelyen leginkább a downtempo elektronikát házasították akusztikus zenei elemekkel.

A már jó ideje Londonban működő Wild Beasts négyes az elmúlt években remek lemezek sorát készítette el: a legutóbbi, 2011-es (általunk is méltatott) Smother sikerét még megfejelte a megjelenését követő jó kétéves turné is (ennek keretében a tavalyelőtti Szigetre is eljutottak).

Ryan Hunn manchesteri zenekészítő az utóbbi öt évben terjedelmes és tartalmas életművet hozott létre: sorra gyártotta a maga pár számos megjelenéseit - nem éppen a zenei szigor jegyében. Az általa létrehozott Hoya:Hoya klubest és az azonos nevű, kizárólag gusztusos válogatásokkal jelentkező kiadó is a dubstep után maradt elektronikus tánczenei teret járta körbe.

Kétségtelen, hogy Boy George a popzene egyik örökös ikonja - az ő behízelgő, egzotikus soulorgánuma, a Culture Club élén elővezetett (elektro)pop-reggae-r&b slágerei nélkül nem élnének bennünk olyan élénk és ambivalens emlékek a nyolcvanas évek extravagáns zenei univerzumáról, popkultúrájáról.

Még ma is viszonylag ritka, hogy egy minden szempontból, így zenekultúrája révén is egzotikus ország muzsikusa majdnem szabályos karriert fusson be, sőt kultstátuszt élvezzen a nyugati popiparban. Márpedig a szíriai Omar Souleyman (aki az ország északkeleti, többnemzetiségű és -kultúrájú feléből származik) már afféle legenda és ikon - mind szélesebb (s nem csak zenei) körökben. 2011-ben maga Caribou válogatta be a kultikus All Tomorrow's Parties fesztivál programjába, ugyanabban az évben három remixet is készített Björk Biophiliájának dalaihoz. Tavaly decemberben pedig vitathatatlan sztárfellépő volt Oslóban a Nobel-békedíj átadási ceremóniáján - s addigra már elkészíthette első igazi nyugati albumát a veretes Domino kiadónál (illetve annak Ribbon Music sublabeljénél).