A kissé kifáradt, kiégett zenekar ezután némi pihenőt engedélyezett magának, ám kisvártatva nekiláttak rögzíteni immár negyedik albumukat: részben a Smother nyomdokain, de azon is túllépve. A fő csapásirány ugyanis az elektronika minden korábbinál erőteljesebb használata - gyakorlatilag a gitárok rovására. Már a címe is hangsúlyosan sugallja, hogy mennyire a jelenbe ágyazott a lemez, sok kitekintéssel (és gesztussal) a kortárs elektronikus popzenei világ felé - nem elfeledkezve a nyolcvanas, kilencvenes évek örökségének asszimilálásáról sem.
Szerencsénkre a gitárok sem mindig maradnak munka nélkül: ebből a szempontból is érdemes meghallgatni a címét tekintve szintén beszédes Past Perfectet, és finoman bontakozó harmóniáit. A jó ügy érdekében lecserélték a legutóbbi albumok aranykezű producerét, Richard Formbyt, ám (a sok más oldala mellett gitárosként is jeleskedő) Leo Abrahams és Alex "Lexxx" Drumgoole is remek munkát végzett a zenekarral: közös az érdem azért, hogy a Present Tense mindent pillanata megkapó és emlékezetes - az izgalmat és a feszültséget sikerül 41 teljes percen át fenntartani.
A Wild Beasts esetében szinte magától értetődő, de remek dalok sorát rakták össze, melyek látszólag visszafogottabbak, mértéktartóbbak, mint a korai szerzemények: azért az albumnyitó Wonderlust erőteljes duettjétől és a finoman megformált Palace tökéletes albumzárásáig hangulatok és szövegi-zenei témák teljes skáláját zongorázzák végig. Jelzésértékű, ahogy Hayden Thorpe énekes-gitáros-dalszerző tudatosan szinte korlátok közé szorítja amúgy féktelenül száguldozó falzettjét - így is bőven vannak pillanatok, amikor érzékeltetni tudja, milyen lenyűgöző dinamikai, terjedelmi és érzelmi tartományokat bír bejárni vele.
Ahogy minden lemezükön, ezúttal is átveszi néha a mikrofont a basszusgitáros, társdalszerző Tom Fleming. Az általa mélyebb tónusban felénekelt, megfontoltan, szinte fenyegetően hömpölygő Daughters a lemez talán leghatásosabb, szinte orgiasztikus szinti-kiállásával tüntet, míg az A Simple Beautiful Truth (Hayden és Fleming közös produkciója) jut talán a legközelebb a Junior Boys revitalizált, melankolikusan örömteli elektropopjához. Hol simogató, hol drámai elektronikus hangképek adják a kontrasztot a dalok rendre felkavaró mininovelláihoz - úgy másznak a fülünkbe, hogy egyszerre andalítanak és pezsdítenek fel.
Domino/Neon Music, 2014
