Funkyhakni – Outkast, Mount Kimbie

Zene

A fesztivál egyik legjobban várt „koncertje” olyan volt, mint amikor bekapcsolod a tévét, hogy megnézd mondjuk a spanyol szuperkupát, de valamiért egy NB I-es meccsel kell beérned. Láttuk a Mount Kimbie-t is, az legalább jó volt.

2013 volt a fordulópont a Sziget történetében, amikor is már nem annyira zenei fesztiválként, hanem inkább vurstliként tekinthettünk az egész eseményre. Emiatt elég sok kritika is érte a szervezőket, úgyhogy az idei évre egy kicsit visszavettek a vásári mulatságokból, és láss csodát, a nézőszám is megugrott. Bizonyos elemeket viszont még nem sikerült kiszűrni, és ha lehetne szavazni, hogy mit szüntessenek meg mihamarabb, akkor én a nagyszínpaddal szemben lévő keverőpult tetején található óraművet választanám. Két koncert között teljesen okés lenne felvételről zenét bejátszani, itt viszont sokadik éve mindig előtántorog három pantomimes, verik egymás fejét hatalmas kalapácsokkal, és az ütések után idióta hangon mindig felkiáltanak, hogy „ÁJJJIIINNGGG!” Ez így leírva persze nem tűnik olyan idegesítőnek, de ott a helyszínen embert próbáló feladat elviselni.

false

 

Fotó: Németh Dániel

A Sziget idei felhozatala jobbra sikeredett, mint a tavalyi vagy a tavalyelőtti, és noha most is voltak ismétlők bőven, azért idejöttek olyan első bálozó nagyágyúk, mint az Outkast. André 3000 és Big Boi duója idén ünnepli a húszéves jubileumát, és ennek örömére hét év szünet után újra együtt vannak, de csak egy koncertsorozat erejéig. Persze a „koncert” szó itt különös értelmet nyer, ugyanis több néző egybehangzó véleménye szerint a legélőbb résztvevő az egész produkcióban a dj volt. Oké, ott volt még egy női basszusgitáros (aki a mellettem álló basszusgitáros véleménye szerint bedugatlan hangszeren játszott), és két vokalista, akiket vagy nem lehetett hallani, vagy sokszorozott énekhangon parádéztak, ami megint csak felvetette a tátika gyanúját. Ehhez még hozzájött a két rapper enervált produkciója – különösen a fehér, 1967-es David Bowie-parókát viselő André volt visszafogott. Big Boi pedig a három évvel ezelőtti Balaton Sound-os bulija óta felszedett jó pár kilót, és így szakállasan kezd egyre jobban Ice Cube-ra hasonlítani.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Azért a hangulatra egy darabig nem lehetett panasz, kaptunk korabeli old skool hiphop alapvetéseket, és a későbbi korszak dalai is terítékre kerültek. A Ms. Jackson – amit az Outkast akár az ugyanezen a napon fellépő Elly Jacksonnak, a La Roux énekesnőjének is ajánlhatott volna – volt az első igazán nagy telitalálat – a tömegben közvetlenül előttem tartózkodó zenetévés műsorvezetőnő is masszív (és vérprofi) twerkelésbe kezdett tőle. Nem csak neki tetszett a buli: a keverő feletti óraműnél most az Outkast előtt fellépő (és amúgy remek koncertet adó) The Kooks tagjai álltak és táncoltak önfeledten. A csúcspont nyilvánvalóan a Hey Ya volt, ami a világ egyik legjobb dala, és hiába jött ki 2003-ban, mégis olyan, hogy akár a hatvanas években is készülhetett volna. Aztán megtörtént az, ami nagyon sok előadóval megesik a fesztiválokon: az übersláger után rengetegen távoztak – a Kooks sem maradt fent az óraműnél, pedig ekkor még csak a műsor kétharmadánál tartottunk. Le is ült a buli rendesen, és Big Boiék már csak a Rosesszal tudták még egyszer komolyabban megtáncoltatni a népet. A végére a produkción menthetetlenül eluralkodott a haknijelleg, és ami a VOLT-on az Arctic Monkeys volt, az itt most egyértelműen az Outkast lett – az André zubbonyára aggatott dollárjel mindennél többet elmondott erről az estéről.

Nagy István

Nagyszínpad, augusztus 17.

 

 

 

Aki már eddig is élvezettel tanulmányozta Kai Campos és Dominic Maker duója, a Mount Kimbie életteli munkásságát, az nem csupán feszült figyelemmel várhatta fellépésüket, de felkészülhetett a meglepetésekre is. Különösen tavalyi, Cold Spring Fault Less Youth című albumuk kapcsán lehetett érzékelni, hogy a zenekar (látni fogjuk: esetükben ez a név most tökéletesen találó) határozottan elmozdult a szigorúan vett elektronikus (tánc)zenei formáktól, miközben azok eszközkészletét tudatosan és kreatívan kihasználja.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Nos, Camposék ehhez képest a színpadon egy majdnem hagyományos pop-rock trió formájában mutatkoznak – még ha zenéjük távol is áll attól, amit többnyire e kategóriához asszociálunk. Ahogy a lüktető nyitószám, a Carbonated kis bolondos dallamai felcsendülnek, még nem sejtünk semmit: két ember görnyed a vasak fölé. Csakhogy Campos nemsokára gitárt ragad, néhány számmal később Maker nyakában már basszusgitár lóg, a hátuk mögött pedig a dobok püfölésébe kezd állandó turnétársuk, Tony Kus. Szinte észrevétlen az átmenet, és máris egy hibátlan dreampop/shoegaze koncert közepén találjuk magunkat, ahol a rockzene hagyományos kellékei és a gondos, vacakolós munkával összerakott elektronikus hangfüggöny perfektül egészíti ki egymást. Akit érdekel, a sátor melletti kivetítőn követheti azt is, mi zajlik az asztalon (s ezt még az első sorokból sem látni) – az elektronikus dobok, szemplerek, effektprocesszorok és más vasak működését látva derül ki, mekkora varázslat integrálni a különféle hangforrásokat.

S ha valami még hiányzott a klasszikus zenekarrá váláshoz, az a vokál: márpedig Kai Campos többször is mikrofont ragad: például a slágerszám Made To Strayben, amit viszont ismét klasszikus technoduóként nyomnak le. Itt azért megjegyeznénk: sokszor inkább csak érteni véljük, mintsem hallanánk, amit csinálnak, mert a finomabb részletek (pláne a színpadtól távol) belevesznek a néha túlvezéreltnek tűnő hangképbe. A koncert (mely egyaránt épít a tavalyi és a debütáló lemez, a Crooks & Lovers anyagára) utolsó blokkjában már többször kerülnek elő az elektronikus tánczenéből, például a (poszt-)dubstepből hozott, szinte utalásszerűen megidézett hatáselemek: hiába, nincs is jobb, mint ha egy igazi mély basszus mar bele az ember gyomrába.

-minek-

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.