Kétségtelenül impresszív a késő hatvanas években dizájnolt frizurák eme orgiája - pláne, hogy hangzásban is többször hozzák a korai Pink Floydot! A két gitár, orgonista/szintis, dob, basszus felállás tömény és feszes megszólalást tesz lehetővé - amikor rendesen gerjesztik a hangszereket, a terem is beindul.
A program mondhatni tökéletes: tényleg a két album legjobb számaiból rakták össze, és a szerkezete is rendben van - egy-egy melodikus, szinte dreampopos dalt vagy blokkot rendre követ némi jó értelemben vett zúzás. Nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi kategóriában maximálisan vezetnek az első album krautalapú darabjai, mint például a koncert szinte mértani középpontjában elhangzó, nagyon odatett Kopter. De nem maradhatnak ki az olyan könnyed, tinglitangli dalok sem, mint a My Heart Skips a Beat, amelyben Tom Dougall énekes pontosan olyan hamisan intonál, ahogy a boldogult Syd Barrett tette egykoron. Megjegyeznénk: a Toy szinte tökélyre fejlesztette a jéghideg profizmust - úgy megszólalásban, mint stílus tekintetében. Csupán látszat a blazírt unottság, amit hajlamosak volnánk a turné okozta fáradtságnak tulajdonítani: ezt a pszichedelikus, az álomszerűséget sem nélkülöző dalcsokrot talán nem is lehetne máshogy előadni. A szívet, lelket hiányolók figyelmét pedig felhívnánk arra, hogy az öt fiatal produkciójából így is süt a zenéjük és az általuk revitalizált acid rock szubkultúra iránti elkötelezettség - de azért a közönség közé nem fognak beugrálni, sem gitárroncsokat széthinteni a teremben (sőt még arra sem lehetett rávenni őket, hogy a frenetikus Join The Dotsszal záródó programot megfejelve legalább egy ráadást lenyomjanak).
Dürer Kert, március 21.
