- minek -

Moritz Friedrich, alias Siriusmo egyáltalán nem új versenyző a pályán - első maxiját 11 évvel ezelőtt adta ki a berlini srác. A mindvégig az elektro/elektropop vonalon alkotó, ám sokáig felfedezetlen Siriusmót pár éve valósággal telibe kapta a közben azért jelentősen csillapult nu-rave/elektro/trash hullám, olyannyira, hogy hirtelen az egyik legkeresettebb remixőrként vált híressé: a Scissor Sisters, a Gossip vagy a Simian Mobile Disco is hozzá járt átszabatni, nem is szólva a Modeselektor-duóról vagy a Boys Noize-ról. Ennyi bokros teendő után sem szállt el a munkakedve, s végre elkészítette első rendes hosszúságú albumát: a Mosaik címe árulkodó, s egyben gyanakvásra is késztet - csak nehogy afféle értelme nincs vegyes ízelítőnek bizonyuljon a lemez! Hál' istennek az ép ítélőerővel és arányérzékkel megáldott aranykezű hangkovács/producert elkerülte végzete, mi több, az év egyik legszórakoztatóbb elektroalbumát készítette el.

A Swansról sokszor leírták már, mennyire meghatározó (s úgy tűnik, szerencsésen visszatérő) a jelenléte az utóbbi három évtized könnyűnek még véletlenül sem nevezhető zenéjében. A Swans első nekifutásra élt 15 nagyon erős évet, zseniális albumok (és EP-k) sorát készítette el, zenei fejlődése pedig maga is egy csavarokkal és fordulatokkal teli kalandregény.

El sem hiszi az ember - még ha leírva látja is: a Beastie Boys, úgy is, mint sajátos intézmény, harminckét kemény éve létezik. Már annak is majd' három évtizede, hogy első lemezük, az átlagosan másfél perces punkszámokat rejtő Polly Wog Stew E.P. megjelent (1982-ben!). Ehhez képest a Hot Sauce Committee Part Two pusztán a nyolcadik albumuk - s akkor már beleszámoltuk a legutóbbi (2007-es), Mix-Up című rapmentes, pusztán instrumentális szösszenetet: nyilvánvaló, hogy karrierjük első, termékenyebb szakaszában buzgóbban termelték az albumokat (no, akkor sem évente), 1994 óta viszont kifejezetten ráérősen dolgoztak.

A régóta türelmetlenül várt Gonjasufi alaposan meglepte amúgy meglepően szellősen gyülekező rajongóit: a rockolásba váltó énekes Vackor egyszerűen letarolt minket, mint a málnabokrot.

Realistic Crew: Blind Musician Az RC megbízható ütemezésben, kétévente készíti el lemezeit - azt kell mondanunk, a minőségi követelmények szintjén is állandósulni látszik a produkció, ami paradox módon éppen a folyamatos változásoknak köszönhető. Az állandóság ritka példájaként továbbra is a Vranik Krisztián-Kalotás Csaba-Hegyi Dávid "belső hármas" a zenekar lelke (közülük ezúttal Vranik "Krizsó" vállalta magára a zenekészítés nehéz munkáját: valamennyi szerzemény az ő "gyermeke"), s ki ne hagyjuk Mc Zeeket se, akinek karakteres és rendre a maguk pontos helyén megszólaló dörmögései nélkül elképzelhetetlen az RC.

Az ezerarcú és száznevű Luke Vibert termékenységére az utóbbi időben sem lehetett panasz: jellemző, hogy különböző álnevei alatt pontosan egy tucatnyi albumszerű zenés kiadványt publikált a "nullás" évtizedben, többnyire a rajongók legnagyobb megelégedésére. Azok, akik szorgalmának apadására következtettek abból, hogy már majd' két éve nem adott ki újabb albumot, súlyosan tévedtek - számukra most csattanós választ ad (az őt a Ninja Tune-hoz kötő Wagon Christ név alatt kiadott) Toomorrow című új, több mint órás lemezanyag, amely esszenciális méretekben tartalmazza mindazt, amiért Luke Vibertet szeretni szokás.

A leedsi Stateless négy évvel ezelőtt remekül összerakott, revelatív lemezzel mutatkozott be - azóta a Ninja Tune-hoz szerződtek, faképnél hagyta őket a zenekészítésben központi szerepet játszó Rod Buchanan-Dunlop, s felléptek mindenhol, csak nálunk nem. Az énekes-gitáros Chris James főszereplésével elkészült új lemezanyag hallatán nyilvánvaló: ezúttal nagyobbat akartak markolni, s még a korábbi dolgaiknál is változatosabb, izgalmasabb programot összerakni.

Bizony, hosszú idő telt el azóta, hogy a kis Rajko Müller karácsonyra kapott játékorgonáján először kezdett pötyögve elektropopszámokat fabrikálni. A már másfél évtizede Isolée néven alkotó frankfurti zeneszobrász annyit nyilvánvalóan megőrzött e korai időkből, hogy a legbanálisabbnak tűnő hangok, a legfurább puttyogások is meglelhetik a helyüket - ha értő ember rakja belőlük össze a számot.

Nem egészen két évvel a legutóbbi alakításuk után ismét hozzánk látogattak az Irgalmas Nővérek - egész pontosan Andrew Eldritch és két kedves gitározó segédje meg a laptop. A rendezvényt kapásból kétnaposra hirdették.

Szűcs Krisztián énekes és Ábrahám Zsolt gitáros a HS7-ből, Ács Oszkár basszer az Amber Smith-ből érkezett, Szőcs Gergő zenekarait pedig felsorolni is nehéz (s bizony, mire e lemez megjelent, számára már a The Twist is csak ex-). A sajátos magyar indie-szupergrup ötlete egy belgiumi Yonderboi-koncerten született meg, s hamarosan bizonyossá vált, hogy alkalmi feldolgozások mellett alapvetően saját számokkal jelentkeznek.

A Fujiya & Miyagit illetően rég megoldódtak a rejtélyek: persze hogy nem japánok, és nem is ketten vannak (bár voltak annyian is). Mikor (bő tíz éve) az angliai Brightonban a szintis/bítkovács Steve Lewis és a gitáros-énekes David Best életre hívta közös produkcióját, egy patinás japán édességbolt-hálózat (Fujiya), illetve a Karate kölyök című míves alkotás Pat Morita által megformált idős mestere (Miyagi) nevét vették fel.

Rövid, feszes produkciók, afféle vegyes ízelítő: hárman váltották egymást a színpadon, s pontosan ennyiféle zenei közelítéssel és látásmóddal volt szerencsénk találkozni. Az első fellépő, Bereznyei Róbert (alias Tigrics) elektronikus-elektroakusztikus zenéje régóta különleges csemege a kísérletezőbb muzsikák piacán.