Az új album, a figyelemre méltóan igényes és még mindig invenciózus Smother kapcsán megint le kell szögezni, hogy a zeneanyag alapvetően ismét csak Hayden Thorpe énekes-gitáros-dalszerző elképesztő terjedelmet bejáró, falzettből sokszor érzéki, csaknem vadállati búgásba váltó, erőt és sérülékenységet egyszerre sugárzó hangjára, és persze az ő kifinomultan nyers, szenzuális magánmitológiájára épül. Ez egyben a belépési kód: aki ezen a vizsgán átesett, az bebocsátást is nyert a Wild Beasts intim birodalmába - ahol a feladatokat a tagok testvériesen megosztják egymással, az üzenetet pedig gondosan összerakott, egyszerre furcsa és fülbemászó, gyakorta megkapó dalokba csomagolják. Thorpe mellett ismét fontos szerepet kap a vokalista/basszer Tom Fleming mélyebb és hagyományosabb, Hayden vokálját jól ellenpontozó tónusa - bár egyáltalán nem többet, mint a 2009-es Two Dancersön (sőt már a Limbón is akadtak saját attrakciói - például a kamu/orfeumi kovbojhangulatot először a központba állító, csaknem slágeres Devil's Crayon). Gondosan kimért, a korábbiaknál némileg bőkezűbben adagolt, a továbbra is domináns, rendre jól eltalált gitár- és zongorafutamokhoz passzított elektronikus alapok, szintiszőnyegek gazdagítják a hangképet. Némely szám már csaknem táncolható, a Bed Of Nailsre határozottan jár a fej, de persze nem ez a fő cél. Amúgy gondosan megkapja a magáét a fül, az agy, a szív: a legtöbb dal csak látszólag andalító - legalább ennyire nyugtalanító és felkavaró mindegyikük, köszönhetően annak, ahogy átüt rajtuk a primer szexualitás, a gátlástalan érzékiség.
A hangszerelés és a vokális produkció távoli rokonsága alapján szokás hasonlítgatni őket a valaha volt, kétségen felül érdemdús Talk Talkhoz, de elődeikhez képest sokkal több itt a csak a Wild Beastsre jellemző, játékosan idézőjelbe tett, keresetten melodramatikus hangsúly, a majdhogynem luciferi, de legalábbis gótikus tónus. Thorpe nem hiába emlegette az inspirációk között Mary Shelley Frankensteinjét - szerinte az utóbbira már abban is hasonlít a zenekar, hogy nehezen lehet szeretni. Albumkészítés és dalszerzés terén mindenesetre már senki előtt nem kell szégyenkezniük - a szégyentelen érzelmi kitárulkozás amúgy is a sajátjuk.
Domino/Neon Music, 2011
