augusztus 10.
szerda
A Sziget voltaképpeni első napján az elektronikus tánczenék szempontjából rögtön éjfél után kezdődik az élet. Mindenekelőtt az osztrák Dorian Concept live actjét ajánlanánk (A38-Wan2 Színpad, 01.00). A fiatalember, akit meglepő módon Oliver Thomas Johnsonként anyakönyveztek, hat éve publikál zenéket: előbb netlabeleken tette őket közzé, majd fizikai formátumban is megjelentek anyagai - két éve rögtön egy egész album a holland Kindred Spirits kiadónál. Nemrég szerződött a patinás Ninja Tune-hoz: itt jelent meg idén nyáron négyszámos, Her Tears Tastes Like Pears című EP-je, amely tökéletes keresztmetszetét nyújtja annak, ahogy az ifjú Johnson gondolkodik mostanság a zenékről. A legkevesebb, hogy műfajhatárokat merészen átlépve, az ismert műfajokat kihasználva és kiforgatva építi fel saját világát, amely alkalmanként meglepően melodikus és érzelmes is bír lenni. Az IDM-nek becézett absztrakt elektronika, a (poszt)dubstep és más basszuscentrikus zenék nem csak nyomokban fedezhetők fel az élőben gerjesztett hangok között. Vigyázat: tavalyelőtt Flying Lotusnak sem derogált, hogy az ifjú szőke titánnal játsszon sorozatban - de fellépett ő már a London Metropolitan Orchestrával közösen is.
Ugyanekkor éjjel tanúi lehetünk a technólegenda Richie Hawtin fellépésének, aki remélhetőleg egy felejthetetlen szettel ajándékozza meg a Burn Party Aréna ropni vágyó népét (22.00 után). A sztorija tündérmese az angol srácról, aki családjával Kanadába költözik egy nagy folyó mellé, amelynek a túlpartján éppen Detroit terül el. 1990 óta ad ki zenéket, megszámlálhatatlan név alatt - ezek közül elég, ha csak a Plastikmant jegyzik meg, úgyis ez alatt jött ki a legtöbb albuma (az utolsó mondjuk még 2003-ban), számtalan maxi, no meg a tavalyi Arkives Mix című retrospektív dj-szett, amelyen egyben meghallgatható az utóbbi szűk két évtized számos Hawtin-"slágere": technó, minimal, acid, s mindenből a legjobb.
augusztus 11.
csütörtök
Sok szempontból iszonyú erős lesz a felhozatal - hogy mást ne mondjunk, már délután a színpadra lép a La Roux duó (Pop-Rock Nagyszínpad, 16.30). Már francia nevük (A Vörös) is érdekes, hiszen fiúra utal, miközben a vörös hajú énekes itt - nő: Elly (Eleanor Kate) Jackson, aki büszke jól kifundált androgün imázsára (ezen nem kicsit kell dolgozni, hiszen Elly alapjáraton egy kedves, csinos lány). Az izgalmas fejhangon vokálozó hölgy és zenekészítő kollégája, Ben Langmaid hozta létre pár éve a zenekart, és készítették el 2009-ben a La Roux című albumot, mely idén év elején érdemelte ki a legjobb elektronikus/tánczenei albumnak járó Grammyt. La Roux-ék kedvencei a nyolcvanas évek elejének szintipop/new wave produkciói között keresendők - aki hallotta már Quicksand, Bulletproof vagy In For The Kill című elektropopslágereiket, az nem lepődik meg, ha tudja, hogy a Human League, a Yazoo, az Erasure, a Depeche Mode vagy az OMD a kedvenceik, s hogy Elly tavaly a műfaj élő legendáival, a Heaven 17-nel énekelt duettet. S nem csak ketten jönnek: a turnékra három zenésztársuk is elkíséri őket.
Még véget sem ért a koncertjük, máris kezdődik a Xiu Xiu (ejtsd: su su) műsora (A38-Wan2 Színpad, 17.00). Márpedig James Stewart (ő a Xiu Xiu állandó beltagja) és időben változó partnereinek (tavalyi, az A38 Teraszon adott erős koncertjükhöz hasonlatosan most is elkíséri őt alkotótársa, Angela Seo) produkciója rendre emlékezetes show, amelyen a lehető legváltozatosabb hangszerek szólalnak meg. A Xiu Xiu zenéje (bizonyítja számtalan albumuk - a legutóbbi, Dear God I Hate Myself című tavaly jött ki) valahol a posztpunk/goth/wave muzsikákból származik, ám Stewart jellegzetes, hiperérzékeny orgánuma és gitárjátéka rendre kiegészül megannyi csengő-bongó ütőhangszerrel, fújható instrumentumokkal és a diszkrét elektronikával - némely számuk (a new wave-elektropop hagyományoknak megfelelően) kifejezetten táncolható. A számok elkezdődnek, majd a várthoz képest egészen más irányban folytatódnak - a meglepetés mindig benne van a pakliban. Mindehhez még hozzárakhatjuk Stewart sajátos, a csaknem bukolikus tempókra rákontrázó morbid szövegeit vagy a tevékeny multiinstrumentalista Seo kisasszony jelentette cseppnyi bájt - s biztosak lehetünk benne, hogy egy elragadó, néha meg felkavaró zenei élményhez lesz szerencsénk.
Este azután a nyugati nagy fesztiválok sztárjai, a megérdemelt népszerűségben fürdő kanadai Crystal Castles duó teszi tiszteletét a Duna mentén (A38-Wan2 Színpad, 20.10). A csuklyába rejtőző gonosz varázslóként folyvást kütyüi fölé meredő Ethan Kath és az energiabombának látszó Alice Glass énekesnő lassan fél évtizede gyártja a jobbnál jobb zenéket, mindkét (egyaránt cím nélküli) albumuk kiváló munka s egyben bombasiker. Pedig a recept pofonegyszerű: a hideg, lüktető gépi ritmusok, hűvös, de sokszor érzelmes szintihangszínek körülölelik Glass kisasszony hol érzékeny, hol fagyos hangját, mely hol átmelegíti, hol még ridegebbé teszi a szándékoltan lo-fi zenei alapokat. És ami a legfontosabb: képesek - meglehet, szabálytalan, néha szándékoltan roncsolt - slágereket készíteni, majd elegánsan-zaklatottan elidegenítő köntösben tálalni őket. Ha hallották már a Crimewave-et, a Air Wart, a Celesticát, a cure-os Robert Smithszel közösen is felvett Not In Love-ot (ez speciel egy régi kanadai glam/new wave sláger feldolgozása) vagy a többi CC-műdarabot, akkor azért jöjjenek - de a találkozás első randiként is javallható.
A Nagyszínpadon utánuk kezd a Chemical Brothers (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30). 'ket aligha kell bemutatni - annyit azonban megjegyeznénk, hogy a Hanna című akciófilmhez készített, idén kiadott soundtrackjük remek, ötletes produkció - jobb, mint amit mostanában sorlemez gyanánt készítettek.
Köszönthetünk egy újabb visszatérőt, egyben az elektronikus tánczene minden korszakában aktív élő legendát is: szintén az A38-Wan2 Színpadon (23.30-kor) játszik a Bomb The Bass, azaz Tim Simenon és zenésztársai (Paul Conboy énekes jelenléte biztosra vehető). Ma már történelem, hogy 1988-ban nem kevesebb mint hetvenkét hangmintából összerakta a Beat Dis című korai breakbeatklasszikust, hogy húszévesen megcsinálta első, Into the Dragon című albumát. Eddig sikerült túlélnie az elektronikus tánczene összes korszakváltását, s mindig rendre le is rakott valamit az asztalra. Sokan emlékezhetnek 1995-ös Clear című, megannyi vendégvokalistával felvett, máig időtálló szerzemények sorát tartalmazó albumára (a remixnyersanyagként is kiváló Bug Powder Dustra mindenképpen), mely nyugodtan odatehető a Massive Attack és Tricky korabeli alaplemezei mellé. Később dolgozott producerként (a Depeche Mode Ultrája neki köszönheti hangzását), írt film- és tévézenéket, az utóbbi pár évben pedig újabb albumokat, melyek elkészítéséhez mindig megtalálta az alkotótársakat. A 2008-as Future Chaoson többek között a kiváló Fujiya & Miyagi kollektíva, a tavalyi Back To Lighton pedig a kivételes érzékenységű, remek lemezeket készítő Kelley Polar vendégszerepelt.
S ha ennyi nem elég, a napot Hudson Mohawke zárja (A38-Wan2 Színpad, 01.00). A pályafutását a legfiatalabb brit DMC-versenyzőként kezdő, amúgy glasgow-i születésű Paul Birchard idővel rátalált arra az elfoglaltságra, ami talán még a lemezcsiszatolásnál is jobban leköti: hogyan kell elképesztő hangokból megdöbbentő számokat, sőt egy egész lemezt összerakni. A tavalyelőtt a Warp kiadónál megjelent Butter megdöbbentő, helyenként pedig kifejezetten szórakoztató keveréke a furcsa elektronikus hangzásoknak, az IDM/dubstep típusú szabadidőzenéknek, a beteg hiphopnak, az abból kicsavart és leszármazott tört ritmusoknak és a nyolcvanas évek legdurvább, egyszerre gyomorforgató és émelyítő szintihangzásának. Mivel az utóbbi két évben nem halmozott el minket újabb kiadványokkal, alighanem élőben prezentálja azt is, min járt az agya az elmúlt hónapokban.
augusztus 12.
péntek
A kora estét Anders Trentemsller és zenekara nyitja (Burn Party Aréna, 19.30) - talán furcsa ezt hallani, hiszen a Koppenhágában élő dán maestrót jó ideig szikár elektro/tech/house darabjaiért és remixeiért szerette meg a táncra termett publikum. Ám éppen ezek (például a mostanában Fever Rayként szereplő Karin Dreijer vokáljára épülő Röyksopp- és The Knife-számok átiratai), no meg saját albumainak vokális slágerei (elég csak a Moant felidézni) bizonyítják, hogy van érzéke a hagyományos, dalszerű formákhoz is. Friss nyilatkozatai szerint a Szigetre is egy hamisítatlan indie/elektro formációval érkezik, hogy síró gitárok kíséretében csendülhessenek fel a közismert gyöngyszemek. Vele nagyjából egy időben tornáztatja meg népét Dizzie Rascal (Pop-Rock Nagyszínpad, 19.45): az ő hiphopból, grime-ból, raggából összegyúrt zenéje és szakadatlan szájalása garantáltan széles mosolyt csal mindenki arcára, s a végtagokat is lesz mire használni. Nyersanyagot bőven hoz magával - pusztán legutóbbi albuma (Tongue N' Cheek, 2009) elég töltetet tartalmaz a bulizáshoz.
Leginkább azonban Kode9-t ajánlanánk a figyelmükbe (A38-Wan2 Színpad, 01.00). A dubstep koronázatlan császára, pionírja, élő intézménye, kiadója (a Hyperdub) révén pedig elhivatott fazonszabásza tavalyi mixlemezével és idei (a megdöbbentően Dörmögő Dömötör-hangú Spaceape-pel közösen felvett) albumával, a Black Sunnal is jelezte: még mindig jelen van az éppen fordulóponthoz érkezett műfaj térképén. Pokoli szubbasszusok, futurisztikus ütemek és a zenében megnyíló sötét terek várnak az elszánt vagy kíváncsi, de egyaránt mozogni vágyó publikumra.
augusztus 13.
szombat
Dubstep-addiktok e napon se fognak nélkülözni, elvégre a Digital Mystikz duó (A38-Wan2 Színpad, 23.30), azaz Coki és Mala elképesztő érzékkel tud partit csinálni - pont erre a célra rendeltetett, basszusnehéz zenék felhasználásával. Előttük pedig a portugál Buraka Som Sistema (A38-Wan2 Színpad, 21.50) mutatja meg, milyen is egy vérbeli kuduroorgia (a kuduro afrikai, karibi tánczenékből, no meg technóból, house-ból összekutyult ellenállhatatlan bulizene - származását tekintve angolai). Mi azonban leginkább az estét záró Gaslamp Killert ajánlanánk figyelmükbe (A38-Wan2 Színpad, 01.00). Amellett, hogy állat lemezeket készít (a tavaly a Brainfeedernél, Flying Lotus kiadójánál kijött Death Gate EP különösen finom), s Gonjasufinak is összerakott egy figyelemre méltó albumot (A Sufi and A Killer), élőben egyszerűen fékezhetetlen vadállatként darálja le közönségét. Aki látta/hallotta két éve ősszel az A38 hajón lenyomott elképesztő szettjét, az tudja, hogy nála tényleg minden mindennel összefügg és összekeveredik: a rockhagyomány "nemes" darabjai a legelmebetegebb kortárs elektronikus zenékkel s némi félkamu egzotikával (például török rare groove-val!). A szülőhelye, San Diego egyik negyedéről elnevezett William Benjamin Bensussen nemcsak megtáncoltatja, de alaposan el is szórakoztatja közönségét - teljes ellátás, mit is várhatnánk többet a tánczenéket kutatók számára utolsó értékelhető Sziget-napon?
