A La Roux fellépésén többen vannak, mint az elõzõ napi frenetikus Pulp-koncerten - de azért bízvást mozoghatunk akár az elsõ sorokban is a vaddisznólkodástól magát tökéletesen megtartóztató, decens közönségben. Alighanem kicsit morbid döntés egy bájos szintipop-formációt a délután közepére rakni, de a dolog végül mûködik, ami akár a programszerkesztõk döntését is igazolhatná (azt meg már sohasem tudjuk meg, hányan jöttek volna, ha Vöröséké az éjszaka...).
A La Roux mindenekelõtt Elly Jackson, róla is szól a délután: Ben Langmaid, a szerzõtárs el se jött. Helyette a színpadon három zenész, egy dobos és két billentyûs áll - utóbbiak közül az egyik néha még basszusgitárt is ragad: teljesen ortodox 82-es hangzás és felállás ez, de azért annyira mégsem retró a dolog, hogy ne tudnánk, éppen térdig járunk a jelenben. Elly többnyire napszemüvegben és kardokat mintázó sújtással kivert mellénykében parádézik, mely a prímás- és a huszárhagyományok szerencsés, kreatív ötvözése. A Quicksanddel kezdi a programot, majd jönnek sorra az albumslágerek, mint a Fascination vagy az I'm Not Your Toy - a meglepetésszámot, a Stones-féle Under My Thumb szintipopverzióját is elsütötték már a japán albumkiadás bónusz CD-jén. A szintipopcsászárok és -királynõk munkásságának beható ismerete mindazonáltal elérte célját: a La Roux-slágereket élõben is megéri meghallgatni - pláne, ha egy ilyen virgonc, életvidám teremtés tolmácsolja õket. Manapság már õk az új Yazoo és Heaven 17, Elly fejhangú vinnyogásának pedig nincs párja a szakmában.
A végén még jöhet az In For The Kill, majd a másik saját megasláger, a Bulletproof, az eredetihez képest még grúvosabb, seggrázósabb verzióban. Elly pedig kedvesen mosolyog, határozottan jól érzi magát, és mindeközben fél kézzel is eladja a produkciót, még ha idõben mérve (s ez nem az õ hibája!) alig hoszszabb is a szeánsz, mint egy aznap esti harmadik hakni egy vidéki diszkóban, valahol az országút mellett.
Nagyszínpad, augusztus 11.
****
