Lemez - Csokoládé, vanília - Battles: Gloss Drop

  • - minek -
  • 2011. augusztus 11.

Zene

A Battles afféle posztrock/matek rock szupergruppként indult a kétezres évek elején. Ian Williams gitáros a Don Caballero és a Storm & Stress nevű formációkban játszott, gitárnyűvő kollégája, Dave Konopka a Lynx nevű zenekarban kezdte, a dobos John Staniert pedig jól ismerhetik a Helmet-rajongók (valamennyi klasszikus lemezükön ő verte a tamtamot).
A Battles első (utóbb egy CD-n is kiadott) EP-jein már a multiinstrumentalista/énekes Tyondai Braxton is közreműködött, mint ahogy vele vették fel négy évvel ezelőtt a Mirroredot is, amely elhozta számukra a megérdemelt kritikai, mi több, némi közönségsikert is. Naná: négy tehetséges, egymáshoz játékában, észjárásában is passzoló zenész úgy dekonstruálja a rock-, sőt a tánczenei hagyományt, hogy az egészet áthatja egyfajta egészséges irónia (tessék csak meghallgatni a szubkulturális slágerré nemesült Atlast: hipnotikus lüktetés, irgalmatlan gitárgrúvok, plusz Tyondai hangmodulációval hülyére héliumozott mikiegér-vokálja). Tavaly azután Braxton otthagyta a többieket, így hármasban folytatták: hogy nem hiába, arra bizonyság a Gloss Drop, mellyel perfektül illusztrálják, hogyan lehet teljesen gátlástalanul, a lehető legtöbb fricskával és maximális jó kedéllyel zenét készíteni.

A nyitószám, az Africastle afféle lazán felkent, látszólag többször is elkezdődő stílgyak, mely máris teljes fegyverzetben mutatja az új Battlest. A rá következő, a chilei hauzerdalnok Matias Aguayo vokáljával felvett Icecream tán a legzabolátlanabb és legvidámabb számuk, a harsány jókedv ráadásul szellemes előadásmóddal társul. Ehhez képest a Futura látszólag annyira agyas és feszes amennyire csak lehet - szerencsére mindezt oldják és zárójelbe is teszik a gondosan elhelyezett hangszerfutamok és szólók, legyen szó steel drumról vagy slide gitárról. A kettős vagy még többes szerkesztés végig megmarad, s pontosan ez teszi oly élvezetessé és szórakoztatóvá a Gloss Dropot. Mintha csak egy rosszcsont gyerek szétkapná a briliáns ritmikai alapokból és virtuózan adagolt hangokból kirakott puzzle-t, majd némely elemeket máshonnan vett darabkákkal helyettesítené.

A számok többnyire úgy önmagukban, mint egymáshoz rendezve is rendben vannak: a kvázi karibi Inchworm vagy a bolondos rajzfilmzenének tűnő Wall Street például van annyira tartalmas, hogy nagy hirtelen ne hiányoljuk a vokált (még Braxtonét se...). Azután persze abban se lesz hiány: a My Machineshez például Gary Numan szolgáltatja a maga emblematikusan nyávogó hangját. A Sweetie & Shag más szempontból határtörés: a Kazu Makinóval (a Blonde Redhead álomhangú énekesnőjével) rögzített dal kedvesen oldott hangulatú, már majdnem indie popos (de persze annál borultabb) kvázi sláger. Az album dicséretére szóljon, hogy a lendület és az ötletek az utolsó percig kitartanak: a Yamantaka Eye (Boredoms) társaságában felvett karibi-poszt/progrock-dubstep Sundome is csak megerősít minket abban, hogy egy percet sem töltöttünk el hiába a Gloss Drop hallgatása közben - sőt már a repetát is megelőlegezhetjük magunknak.

Warp/Neon Music, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.