A három évvel ezelőtt kiadott Saint Dymphna pedig - a szinte már megszokott adorációkon felül - kivívta az újra rendre kihegyezett "vájtfülű" publikum lelkesedését is, és tágra nyitotta előttük számos jelentős fesztivál kapuját. Sikerük megértéséhez elég néhány számot meghallgatni az utóbbi pár év terméséből. Nem tudni, pontosan milyen srófra jár a manhattani muzsikusok agya, de amit elénk tálalnak, az egyszerre lelkesítő, mosolyra késztető, elgondolkodtató, transzba ejtő, s néha meg még táncra is perdít - hála az itt-ott kifejezetten naprakész grúvoknak.
A felállásban látszólag nincs semmi különleges: az alapító tag Brian DeGraw billentyűs/szintis felelős az uralkodó, elvarázsolt hangképért, amit perfektül és szellemesen egészít ki a szintén őstag gitáros/gitárszintis Josh Diamond csilingelése. Eredetileg (a Saint Dymphnával bezárólag) Tim Dewit szolgáltatta a sejtelmesen botorkáló dobalapokat, ám őt a friss albumon a sokkal élesebben "artikuláló" Jesse Lee váltja. S ez még mindig kevés volna egy sejtelmes hangú és ihletett énekesnő nélkül. A görög származású Lizzi Bougatsos leginkább talán a fénykorát élő Kate Busht juttathatja eszünkbe, de csupán hangjának alapjellemzői miatt - valójában egy utánozhatatlanul egyedi, egyszerre spirituális és nagyon is profán, érzéki énekstílust fejlesztett ki, amelyben szépen eldolgozva ott vannak a keleti, egzotikus és nyugati ihletők.
Az új album nem csupán folytatja, de be is tetőzi a Saint Dymphnán megkezdett munkát. Nyilvánvalóan a legközvetlenebb, az elidegenítő elemeket immár maximálisan nélkülöző zeneanyagukat alkották meg, amelyen prezentálják azt is, hogy mesterei a kerek (ugyanakkor nem szokványos, sokszor pillanatonként meglepő) dalszerű struktúrák megalkotásának. Három rövid zenés intermezzót nem számítva hét életerős, jól megformázott szerzeményt hallhatunk, melyek egymással tökéletesen összefonódva rendkívül kohezív és tömör (bő háromnegyed órás) albumanyagot alkotnak. Már a nyitó, játékosan monumentális (több mint 11 perces) Glass Jar teljes fegyverzetben mutatja a kivárásra építő, határt (semmilyen értelemben) nem ismerő, szintetizáló hajlamot - mely egyszerre nyilvánul meg az atmoszférateremtésben és az egyszer csak elszabaduló, sodró lendületben. És ezt követően is minden megmozdulásuk emlékezetes marad: a Chinese High kamu (s egyben hiperédes) orientalizmusa, a Mindkilla grime-lüktetése, a Romance Layers futurisztikus soulja (a manipulált tónusú Hot Chip-es Alexis Taylorral) vagy a dreampopos Sacer magában is megáll, s eközben a kaleidoszkóp sem esik szét apró darabokra. De megunni sem fogjuk az Eye Contactet: ahányszor újra lejátsszuk, annyi arcát mutatja nekünk.
4AD/Neon Music, 2011
