Európa egyik legkedvesebb fesztiválja ismét megmutatta magát: előadók sorát láthattuk élőben, akikre itthon várhatnánk ítéletnapig - de azért akadt, akit inkább eltettünk hazai fogyasztásra.
A kora ősz hamarabb beköszöntött Németországban is - ehhez képest szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy az idén tizennegyedszerre megrendezett Melt! fesztiválnak csak a harmadik (legvékonyabb) napját veri pocsékká az eső. A Sachsen-Anhalt mélyén, Dessautól nem messze, a Ferropolisnak nevezett ipari műemlékpark közepén berendezett fesztivál külcsínye nem sokat változott az évek során: a rozsdamarta dizájnról (a mementóként meghagyott külszíni bányagépekről) már időben gondoskodott az indusztriális előkor. A menü idén is ígéretesnek tűnt: nagy nevek minden szinten, izgalmas előadók a technótól a gitárpopig terjedő skálán. Viszont idén még nagyobb volt a túlzsúfoltság, és még gátlástalanabbul pakoltak időbeli fedésbe egyaránt ígéretes programokat, fájdalmas döntésekre kényszerítve mindenkit.
Izlandi diszkó, IKEA-diszkó
Az első nap kora estéjének dilemmáját még "szerencsésen" megoldják a küldő körülmények: a közúti dugók és a szervezők által összeállított sajátos akadályverseny (az előző években megszokott, csaknem menetrendszerű buszjáratok részleges kiiktatása/megritkítása) nyomán jelentős késéssel érkezünk. Nyitányként egy egzotikus, bár nem túl izgalmas attrakció, a léha elektropopban utazó izlandi FM Belfast fogad a Gemini színpadon. A publikum hektikus reakciói alapján azt is mondhatnánk: ez az a zenekar, amit a saját rajongói sem szeretnek eléggé, de azért el kell ismerni, hogy tényleg van néhány slágerük, amire badiszörfölni is lehet, van is kraft a produkcióban - csak éppen újszerűség nincs benne egy csöpp se. Annál érdekesebb az eddig Apparat néven izgalmas és innovatív elektronikus zenei előadóként ismert Sascha Ring új "élőzenei" projektjének koncertje a bányató partján elhelyezett Desperados színpadon - tapasztalatunk szerint a koncerthelyszínek közül ez szólalt meg a legjobban. A négytagú Apparat Band debütáló lemeze (The Devil's Walk) jellemző módon a Mute kiadónál jön ki szeptemberben, ám már most kaphattunk belőle egy bő órányi előzetest, amely hangzásában izgalmasan elütött az Apparat eddigi dolgaitól. Gitárpszichedélia, a krauthagyomány által diktált, gondosan kifundált hangképek, izgalmasan változó hangulatok: a jól felépített acid-rock darabok többnyire afféle klimaktikus csúcspontban végződnek - izgatottan várhatjuk az albumot.
A Gemini színpadhoz visszatérve kissé éles váltásként korunk egyik divatos elektropop bandája, az ausztrál Cut Copy vár minket: szinte minden számuk sláger, s ezt élőben is bizonyítják. Viszonylag friss, az idei év elején megjelent, vegyes, de azért inkább pozitív kritikákat kapott albumukkal, a Zonoscope-pal turnéznak, amit hibátlan, profi színpadi produkcióval tálalnak. A Need You Now-t már a laikusok is kívülről fújják, de azért jó alaposan promotálják az albumról sarjadt új kislemezt, a Blink And You'll Miss A Revolution címűt is. A nép pedig veszi őket, mint a cukrot: ilyen önfeledt ugrálást-éneklést (fent és lent) ritkán látni - még ha pocsékul is szól az egész.
Mire végeznek, a nagyszínpadon rég elkezdődött Robyn, az örökmozgó, vastag gumitalpú giga patacipőjében pattogó-ugráló svéd diszkókirálynő műsora, aki nemes egyszerűséggel kilóra megveszi a közönséget. Saját, három tételben kiadott albumának (Body Talk) válogatott slágereit játssza, meg persze bónuszként a Röyksoppal közösen készített The Girl and The Robotot. A színpadkép méltó a produkcióhoz: oldalt meghúzódva látható a hegyekbe hordott vasak felett trónoló hangkovács, aki a pokoli öröklétben dübörgő diszkó uraként kegyetlen ritmusaival táncra kényszeríti bájos rabszolgáját, Robynt. Minden szám zúz, pont úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva - viszont a show a szigorú regulák miatt fájdalmasan rövidre sikeredik.
Távoztunkban Kalkbrenner szól a nagyszínpadról, és azért az is jellemző, hogy a legelképesztőbb tömeget már megint Paul, a polip rakja össze. Stadionminimál követ stadionminimált, amit legjobban a fesztivál területén gondosan szétszórt, a gépek vastraverzeire fellógatott, ügyesen megvilágított, gigantikus, forgó diszkógömbök alatt lehet élvezni. Itt úgy érezheti az ember, mintha egy soha le nem járó mozgójárdán menetelne a semmibe - ami egyben a szomorú valóság is... A végén felrakja a Sky and the Sandet, amitől menekülni kell, még ha az este folyamán munkajelleggel (szintén lemezlovasként) jelen lévő öccse, Fritz énekli is - alighanem személyesen.
Tömény, táncos
Másnap az Intro zenés magazin sátrában az üstökösként feltűnt brit These New Puritans állítja élőben színpadra tavalyi megasikeres albumát, a Hiddent - legalábbis annak velejét. Az biztos, hogy a gazdagon adjusztált színpadon sem vesznek el: xilofonok és dobok, kántálás és szétcsúszó pszichedélia - az amúgy ígéretes produkció olyan hangulatot sugároz, amely talán intimebb teret, koncentráltabb térelrendezést és befogadást kívánna meg. Ennek dacára fájóan rövid ez a negyven perc, ízelítőnek épphogy megteszi.
A nagyszínpadnál belefülelünk az Oasis-utódzenekar Beady Eye koncertjébe - nos, Liam Gallagher saját szórakoztatására rendelt szabadidő-zenekara afféle zenei brassóit kínál: kreatívan hasznosítja az egyszer már feltálalt, de még meg nem emésztett zenei alapanyagokat. Mindazonáltal a produkció helyenként kifejezetten megragadó tud lenni, egészen kellemes számokat is hallunk (ezekből természetesen remekül kihallani az őseredeti Beatles-hatást).
A Gemini színpadon mindenekelőtt a New York-i genderbender MEN-kollektívát tekintjük meg: a maga nemében tökéletes, LMBT-kompatibilis zenés kabarét produkálnak, a zömmel androgün jellegű tagok tarkabarka ruhájukban ösz-szeszokottan, profin tálalják a produkciót. A zenéjük ugyanakkor a rendkívüli egyszerűség jegyében fogant, afféle gitározós elektropop/elektropunk - aligha ezért maradnak meg emlékezetünkben.
Kedvenc fövenyes helyszínünkön, az Anstam posztdubstep és posztapokaliptikus liveactje után, a román Cosmin TRG a dubstep-előképeket már csak nyomokban, szublimálva tartalmazó tech/house blokkot pakol, amúgy remekül. A Geminin a Console kissé altató jellegű gitáros/elektronikus/ambientes hangulatzenéjét próbáljuk befogadni: jól kifundált, méltóságteljes hangszőnyegeket gördítenek a lábunk elé, s pofátlanul nem is törődnek azzal, hogy ez talán nem szombat estére való. Annál inkább betalál a most duóként fungáló SBTRKT frenetikus live actje a Desperado bícsen. Aaron Jerome jó pár éve ezen a sub és az abstract kifejezések játékos összevonásából keletkezett néven veszi ki a részét a dubstep utáni/annak hatására formálódó tánczenék sorozatgyártásából. Idén megjelent egy komoly kritikai méltatásban részesült albuma - ezt mutatta be élőben alkotótársával közösen a szerző: utóbbi dobolt, míg Jerome énekelt, s mindketten vadul gyötörték a különböző kütyük gombjait és kijelzőit - elementáris sikerrel! Ez a dubstepből, technóból, garage-ból, funkból, soulból kikevert mixtúra élőben (is) üt, mint a bolondóra: hihetetlenül táncos, ugyanakkor szívhez szóló dalok sorát sikerült kikeverni, amit a nem csak édesszájú közönség teli pofára be is zabál. A fel-alá mászkálást persze ezután se lehet abbahagyni: a Geminin a brit Metronomy kvartett prezentálja idei sikeres és hangulatos elektro/pop albumát, az English Rivierát: kedves, helyenként kifejezetten érdekes zene ez, de önmagában sem a muzsika, sem színpadi produkciójuk nem elég markáns ahhoz, hogy meggyőzzön: érdemes volna hazafelé betenni a lejátszóba a lemezüket.
Az őket követő kanadai Junior Boys viszont az egész fesztivál egyik csúcspontja. A mind érettebb lemezeket produkáló, érzelmekben gazdag, zseniálisan megformált dalokból építkező elektropopduó ugyan nem fogja letarolni a Gemini stage durvább elektróhoz szoktatott közönségét, viszont rájuk mindenki odafigyel - még az is, aki először hallja. A végig a keyboardtorony mögött álldogáló Matt Didemus és az énekes-gitáros-frontember-mindent csináló Jeremy Greenspan ezúttal egy élő dobossal kiegészítve prezentálja az életmű néhány kiemelten fontos darabját - bő háromnegyed órában. E koncepciónak köszönhetően előbb a két évvel ezelőtti Begone Dull Care-ről játszanak el néhány számot (például a Bits & Piecest), de azért csak előkerül az új, rendkívül jól sikerült It's All True nyitódala, a megkapó Itchy Fingers is. A koncert további menete is valóságos slágerparádé: a sikervárományos A Truly Happy Ending éppúgy felcsendül, mint a tényleges partibomba Work It, hogy azután az idei év number one JB-slágere, a Banana Ripple tökéletes elektro/diszkó/soulja taroljon le mindenkit. Persze Greenspan ehhez méltó előadásában, aki mellesleg azt is bizonyítja, hogy korunk egyik legjobb, legmarkánsabb (habár persze "atipikus") férfivokálja az övé (nem véletlenül tűnik fel hangja megannyi kolléga albumán Morgan Geisttől Caribouig). Kár, hogy a színpadi munkák elhúzódása (és a dobfelszerelés kétszeri cseréje) miatt legalább tíz perccel sikerült megrövidíteni a produkciót és a közönséget.
És méltó finálé gyanánt, némi idegesítő várakoztatás után megkapjuk a Crystal Castlest. A menet közben diszkrét szupersztárstátuszba katapultált kanadai elektroduó ezúttal a tágas nagyszínpadra került, ami a produkció puritán voltán mit sem változtatott. Ethan Kath, a hangkovács Hókuszpók orrára húzott kapucniban bólogat a kütyük mögött, Alice Glass énekesnő pedig, mint akit felhúztak, lelkesen végigugrálja a szintúgy rövidre szabott programot, s közben többször is duettet énekel saját géphangjával. Mindössze két albumuk jött ki eddig, ám a szűkre szabott időben ezekből is csak röpke keresztmetszetet kaphatunk. Azért ebbe a szeletbe is sikerült behúzni a korai sikerszámot, az itt is frenetikus sikert arató Crimewave-et, meg a tavalyi album néhány kétségtelen slágerét, például a Celesticát vagy a Platinum Blonde-feldolgozás Not In Love-ot. A show nagyon tömény, nagyon táncos - gondosan, patikamérlegen adagolva kapjuk az elidegenítő gépi zúzást és a dalok hideg romantikáját, ugyanakkor kurtán-furcsán szakad vége, ráadásul kétszer is - na jó, az átmeneti visszajövetelt nevezhetjük ráadásnak, mindenesetre úgy húznak el a színpadról, mint akiknek lejárt a munkaidejük.
Az utolsó nap pedig részünkről a brutális esőzés miatt elmarad - sebaj, a Pulpot, sőt Ritchie Hawtint is megnézhetjük pár hét múlva hazai pályán, a Szigeten.
Gräfenhainichen, július 15-16.
