Megmondta rég - Amy Winehouse (1983-2011)

  • - minek -
  • 2011. július 28.

Könyv

Élt huszonhét évet, halálának oka ismeretlen - ennyi kerülhetett be egyelőre a rendőrségi jegyzőkönyvekbe, s valljuk be, ennél sokkal többet még nem is jegyzett fel haláláról az életét folyton fürkésző sajtó, és a közvélemény. Alighanem pont azért, mert ügyeit, főleg a zenén kívüli dolgait oly behatóan és részletesen, mondhatni csámcsogva traktálták, s most halálának, mely látszólag logikusan (természetesen ennek itt semmi értelme: a halálban nincs logika) következett abból, ahogyan élt, alig van bónusz hírértéke.

Élt huszonhét évet, halálának oka ismeretlen - ennyi kerülhetett be egyelőre a rendőrségi jegyzőkönyvekbe, s valljuk be, ennél sokkal többet még nem is jegyzett fel haláláról az életét folyton fürkésző sajtó, és a közvélemény. Alighanem pont azért, mert ügyeit, főleg a zenén kívüli dolgait oly behatóan és részletesen, mondhatni csámcsogva traktálták, s most halálának, mely látszólag logikusan (természetesen ennek itt semmi értelme: a halálban nincs logika) következett abból, ahogyan élt, alig van bónusz hírértéke. Mostanában már a zenés produkcióiról csak alig esett szó - kivéve, ha éppen, mint a minap Belgrádban, elfelejtette, hol is van, kiknek énekel, kiment a fejéből a dalok szövege, sőt még azok neve is, akik kísérni próbálták őt a fellépésén. Láttunk már ilyet magyarban is: a színpadképtelen részegség és a fránya hang- és képrögzítő lett nem is egy magyar (rock)énekes veszte, de nem haltak bele, legfeljebb ha nevetségessé váltak. S mennyire igazságtalanok volnánk, ha pont Amy Winehouse kapcsán emlegetnénk pusztán a színpadi botrányokat, a sokszor a lábával szavazó, fújoló, ordító publikumot - hiszen ha jó formában volt (mint bizonyítja ezt eddigi egyetlen hivatalos koncert-DVD-je, a 2007-ben a londoni Shepherd's Bush Empire-ben rögzített, beszédes című I Told You I Was Trouble), pillanatok alatt levette lábáról a mindig csodára váró közönséget.

*

Annyi bizonyos, hogy az ő esetében tökéletesen igaznak bizonyult a többnyire közhelyszerű dichotómia: az őstehetség, az aranytorkú soul/blues énekes képtelen volt kontrollálni magát - sem a színpadon, sem a magánéletben nem tartott mértéket. Fölösleges belemenni annak taglalásába, hogy magatartászavarait, mint egyes források sugallják, gyerekkorából hozta-e magával (erre utalhatnának sűrű, nem is mindig konfliktusmentes iskolaváltásai). A lényeg, hogy amikor szüksége lett volna rá, nem állt mellette sem barát, sem családtag, se szerető, se szakember, aki segíteni tudott volna rajta. S mint tudjuk, a mentális problémákkal való szembenézést nem segíti sem a show-business pörgése, sem az elviselésére magába töltött "természetes" és mesterséges anyagok.

Pedig az ő karrierje is varázslatosan indult: a múlt évtized elején már egymást tiporták körülötte a legnevesebb kiadók, 20 évesen kijött első albuma, a Frank (többé-kevésbé elégedetlen volt vele), sikerei pedig nemhogy egy, de több dicsőségfalat is tökéletesen betöltenének.

Hogy mást ne mondjunk, öt kategóriában nyert Grammy-díjat, ami brit nőként teljesítve világrekord - igaz, ez már 2008-ban történt, második (s egyben utolsó, még életében publikált) albuma, a Back To Black megjelenése és világsikere nyomán. S ha már a lemezeinél tartunk: ezek kapcsán rendre dicsérettel emlegették azt a sajátos képességét, amivel a hatások sokféleségét szintetizálni tudta - legyen szó az őt megihlető zenékről vagy éppen magánéleti gondjairól, rendre vissza-visszatérő alkohol- és drogproblémáiról (nála ezeket valóban nem lehet leválasztani az életműről - ezek nélkül a legnagyobb slágereit, például a Rehabet sem lehet megérteni). A zenét mindenesetre hazulról hozta: a zsidó családban nevelkedő Amy gyermekkorában együtt énekelt a muzikális hajlamú taxisofőr papával, aki főleg a musicaleket szerette (igaz, a hozzá mindvégig közel álló Mitch szíves közlése szerint lánya ekkortájt elsősorban görkorcsolyás pincérnő szeretett volna lenni). Számos művészeti iskola (közötte a megannyi más művész karrierjét is elindító, legendás BRIT School) elvégzése, remek tanárok munkája nyomán az őstehetség Amy eredendően "fekete" hangja már húszévesen egy érett soul/blues díva orgánumát idézte - azután persze ő maga is sokat hozzátett ahhoz, hogy e jól felismerhető tónus még érleltebben szólaljon meg a lemezeken. Bírálták azért, hogy - különösen első albumán - túl sokat merített a rajongott klasszikus jazz/blues előadóktól, mindenekelőtt Billie Holidaytől. Ám annyit még kritikusai is a javára írhatnak, hogy idővel tökéletesen megtalálta a saját hangját - s ezen most nem is csak utánozhatatlan kontraaltját kell értenünk. A lemezeit, dalait átható inspirációk egyszerre származtak a múltból (mégpedig többfajta zenetörténeti előképektől) és a jelenből. Váltakozó arányban a klasszikus jazz, a blues, a soul, a ska, a hatvanas évek csajgruppjainak vokális popzenéje, a kortárs hiphop, r&b és a mindezek szintéziseként előállított, idővel általa is diktált neo soul irányzat egyszerre ihlették és formálták dalait. És persze a dalok szövegében is sok helyen követte, idézte meg a soulénekesektől megszokott tematikus sztereotípiákat, de hiába találjuk meg az önfeladás, -megadás, sőt az önsajnálat jellegzetes toposzait, még ezeket is sikerült kiforgatnia egy-egy ironikus gesztussal. S persze dalai sokszor túlságosan is szabadszájúak voltak ahhoz, hogy pusztán retrónak, merő imitációnak higgye őket bárki is. Mindez persze teret engedett egy másfajta bírálatnak: például a Pitchfork kritikusa (Douglas Wolk) szerint első albuma, a Frank afféle nyitófejezet egy költő romantikus mítoszában, aki túl mélyen érez, s végül megöli magát a közönség szórakoztatására. (Ezek most már akár látnoki szavaknak is tűnhetnek.)

Az első albumon még erős volt a klasszikus jazz hatása, azután Winehouse felfedezte magának a hatvanas évek girl groupjait, amelyektől a vagány pop/soulon felül sikeresen elemelte a tupírozott hajviseletet (a méhkasfrizurát), míg a jellegzetes Kleopátra-arcfestést az egykor Phil Spector által menedzselt Ronettestől vette át. A hatvanas évekből megihlette a ska is, de jellegzetes módon ezt már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának 2 Tone ska előadóitól örökölte (a Specials Hey Little Rich Girljét és az általuk is játszott, de eredetileg Toots & Maytals-klasszikus Monkey Mant is feldolgozta, mindkettő elhangzik a már említett koncert-DVD-n). Persze ahhoz, hogy mindezt dalokba öntse, majd albumokká formálja, nem hiányozhattak mellőle a rutinos szakerők sem. Első támasza Salaam Remi volt, aki Kurtis Blow mellett tanulta a szakmát, s később Ini Kamoze, a Fugees, Nas, Ms. Dynamite és Nelly Furtado is az ügyfelei közé tartozott - megannyi megasláger köszönhette neki születését, de Amy mellett kitartott szó szerint egészen a halálig. A Back To Black megírásához és rögzítéséhez már elkelt egy másik, igazi szupersztár producer/előadó segítsége is: Mark Ronson a feladaton testvériesen megosztozott Remivel, sőt a végül soha el nem készült, megjelenését tekintve folyton a jövőbe tolt harmadik albumon is együtt dolgoztak volna.

*

Amy Winehouse mint egyszerre elbűvölő és riasztó jelenség persze nem csupán önmagában volt fontos. Saját kolleginái (közöttük legutóbb a szintén a BRIT Schoolból indult Adele) ismerték be, hogy Amy tengerentúli sikere megkönynyítette, simábbá tette számukra (Adele-en kívül leginkább Duffy részére) a betörést az amerikai zenei piacra. Ráadásul ők úgy tudták felhasználni a Winehouse által is alkalmazott, esetében persze utánozhatatlanul egyedi, ám az öszszetevőket tekintve kopírozható receptet, hogy a maguk személyében egy sokkal könnyebben kezelhető, mind a közönség, mind a sztárcsináló mechanizmus számára emészthetőbb produkciót és imázst nyújtottak - tövisei nélkül szolgálták fel a rózsát. Emellett már a Winehouse által felülmúlhatatlanul tökéletesre formált "balhés csaj" imázs is mind kelendőbb cikknek bizonyult: a botrányhős képe véglegesen bekerült a sztármasinériában még megengedhető (igaz, lehetőségek szerint kezelendő és korlátok mögé szorítandó) attitűdök és viselkedésmódok közé - legfeljebb most már más alanyokon fogják tesztelni a még biztonságos határokat. Az is nyugodtan állítható, hogy Amy Winehouse kétségtelen művészi/ előadói sikerei számos más női énekes produkciója előtt nyitották fel a sorompókat - a sokszorosan díjazott Florence and the Machine-ig és a nálunk is hamarosan bemutatkozó La Roux énekesnő/ szintisfiú duóig bezárólag. Sokan neki is tulajdonítják, hogy néhány éve rekordszámban neveztek női előadókat a patinás Mercury-díjra - csak éppen Amyt nem, az ő életében addigra már sokadlagos helyre került a zene.

Most persze úgy tűnik, hogy karrierjét, zenei munkásságát véglegesen elhomályosította sok minden más, amit ő sem akart és nem is tudott kiszűrni belőle - sőt mint utaltunk rá, egyenesen ihlető forrásként is szolgált neki. Idővel kiderül, mekkora kultuszt tudnak keríteni pályafutása köré, hány posztumusz válogatást, koncertlemezt, rarity-kiadványt lehet eladni a nevével, s hogy mi marad belőle az utókornak (azt reméljük: sok, legalábbis lényegesen több mint ahány tabloidcímlapra vissza tudunk majd emlékezni). Most persze csak az jut nekünk, hogy emlékezzünk egy tragikusan fiatalon elhunyt énekesnőre. 27 megélt évét mint afféle mágikus számot emlegetik, jelentőségteljesen hozzátéve más, tehetségükben és önpusztító hajlamukban is rokon, ugyanilyen idősen eltávozott elődeit - de ezzel csak egy újabb lapot fűznek az értelmetlenül romantikus mítoszok már említett könyvébe. Az igazságügyi szakértők lapzártakor már végeztek a boncolással, ám végleges eredmény talán csak októberre várható - az meg hamarosan kiderül, az utókor is érett-e a feladatra, hogy valamit kezdjen a hagyatékával és emlékével.

21. századi blues

Megtévesztő volt, hogy az elmúlt években kizárólag olyan műbalhés botrányhősökkel szerepelt egy (cím)lapon, akik piaci alapon részegednek le és tesznek kárt magukban. Sokan hitték úgy, hogy az ő ügyei is csak a nagy visszatérést melegítik elő, hiszen Malcolm McLaren óta (több mint harminc éve) a botrány kötelező beetetési gyakorlat a könnyűzenei iparban. Nem csoda, hogy az utolsó, valóban ijesztő belgrádi koncert és az utána lemondott turné sem keltett különösebb feltűnést, legfeljebb szánalmat, ami persze törvényszerű, ha csupán két lemez áll szemben öt év masszív botránykeltéssel.

De tán épp ezért nem került - nem kerülhetett - képbe a halál, a bulvár szabályai szerint ugyanis a reflektorfényes züllésnek csak akkor van értelme, ha sohasem ér véget a szappanopera; meghalni annak kell, akiről utólag derülhetnek ki bizalmas információk. Amy Winehouse élete azonban nyitott könyv volt, ezért is gondolhatták sokan - példának pedig előszedhették Keith Richardst vagy Ozzy Osborne-t -, hogy a nyilvános lepusztulás megvéd a valóditól.

A "nagy áldozatok" többsége függőségét titkolva (legalábbis nem a sajtó orrára kötve) roppant össze, ám épp azért, mert mostanában már alig lehetnek titkok egy sztár körül, azt hihettük, az efféle "rock and roll halál" a múlt századdal együtt eltűnt végleg. Ne feledjük, hogy - El-visszel ellentétben - Michael Jacksont nem az életmódja, hanem kezelőorvosa küldte a túlvilágra, és ezt nemcsak a rajongók állítják.

Amy Winehouse esetében viszont egészen biztosan nem működik az ilyesmi. Még nem tudni, hogy tartozik-e bárki felelősséggel a haláláért, de ha így is lenne, szinte kizárt, hogy ezt a közeljövőben bárki is firtassa, leghamarabb majd a róla szóló hollywoodi filmből szerzünk tudomást felőle. Most csak annyi biztos: meg kellett halnia, hogy világos legyen, elsősorban istenadta hang volt, aki nemcsak tragikus sorsa miatt említhető egy lapon Billie Holidayjel, Edith Piaffal vagy Janis Joplinnal.

- legát -

Neked ajánljuk