- minek -

Akár tetszik, akár nem, a B-52's volt a hetvenes évek fordulóján felvirágzó posztpunk/new wave tánczene egyik alapzenekara. Látszólag brutálisan primitív, mégis célratörő riffjeikre, rockabillyből szublimált ritmusaikra és Schneider agresszíven értelmetlen szövegeire még azok is kényszeresen beindulnak, akiknek értelme amúgy tiltakozna ez ellen.

Már ifjúkorában (szül.: 1973) is kirítt kortársai közül - szinte általános közutálatot szerzett, amiért vezérlő csillagának Prince-t választotta Morrissey helyett. A funk iránti rajongása később sem csitult, csak éppen a kilencvenes évektől magával ragadta az elektronikus tánczene első hulláma: Jamie Alexander Lidderdale-t hamarosan a szcéna legizgalmasabb producerei és előadói között emlegették - légyen bár szó saját neve alatt futó korai produkcióiról, vagy a Cristian Vogellel közösen működtetett Super_Collider projektről.

A Thomas August Darnell Bowderként (Bronxban, hol másutt) született, később Kid Creole néven elhíresült arc egyike volt a hetvenes-nyolcvanas évek legérdekesebb zenecsinálóinak - sok tekintetben megelőzte korát, ennek megfelelően dolgait még ma is szívesen játsszák a klubokban (ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy a maga idejében sikertelen lett volna). Első jelentős zenekarát a Dr.

A kissé különös nevű londoni formációt még 2003-ban hozta létre egy svéd énekesnő, no meg két helybéli zenész/ vokalista.

Madita: Too Madita, teljes nevén Edita Malovcic először a dZihan & Kamien duó 2002-es Gran Riserva című albumán énekelt fel két számot; 2005-ben készítette első, Madita című szólólemezét, most meg a legújabb, Too névre hallgató zeneanyagot. A szintúgy dZihan hangszerelésében elkészült albumok alapján nyilvánvaló, hogy az új projekt messze érdekesebb a duó korábbi, kissé már megfáradt, az egykori "bécsi iskola" trendjébe simuló próbálkozásainál.

Midfield General, alias Damian Harris régről ismert kedves mackó az angol zenei, klub- és partiéletben, aki saját munkái mellett legalább annyira nevezetes arról is, hogy mennyit bír kihozni mások dolgaiból. Egyik legnagyobb dobásaként a kilencvenes évek közepén létrehozta a Skint kiadót (ez tulajtársai, JC Reid és Tim Jeffery Loaded kiadójának édesgyermeke, s ez a két elnevezésben - kb. "vastag" vs. "csóró" - is tökéletesen tükröződik), amelynek első kiadványa a debütáló Fatboy Slim-maxi (Santa Cruz) volt. Igen, Norman Cookból is Damian csinált embert, mármint olyan szupersztárt, amilyennek az utóbbi bő évtizedben megismertük.

Amennyiben csoportosítani szeretnénk a popipar mostanában uralkodó díváit, akkor Kylie Minogue abba a klaszterba kerülne, ahová a mindenki által ismert és csak kevesek által utált idolokat pakoltuk. Rajongótábora meglehetős és sok tekintetben igencsak markáns - ha bárki kételkedett volna ebben, akkor a múlt csütörtöki, módfelett sikeres megakoncert rögvest meggyőzhette. A Kylie iránti rajongásnak további táptalajt adhat, hogy nem holmi kezdő előadóról van szó - bár sokaknak gondot jelenthet feldolgozni azt a tényt, hogy a huszonegy évvel ezelőtt a Locomotionnel robbantó tinibálvány és a hamarosan a negyvenet is betöltő, mellrákjából frissen kigyógyult szupersztár ugyanaz az ember. Pedig hát a hang, ha kicsit erősödött, gazdagodott is, végül csak ugyanaz maradt.

A szimultán zeneprogramozó, zongorista és vokalista Nicolas Sfintescu és Ezéchiel Pailhés (alias a Nôze duó) alapvetően párizsi lakosok, ráadásul rajonganak a minimalista elektronikáért - pályafutásukat a hagyományos, franciás popzenéhez és a ritmikus puttyogáshoz fűződő egyidejű, egyformán pusztító szenvedélyük vezérelte, a beteg zenebarátok nagy-nagy örömére.

Éppen huszonöt éve szűnt meg, vagy ha úgy tetszik, hullott tetszhalálba a posztpunk/new wave/gothic rock univerzum egyik alapzenekara, a Bauhaus - most állítólag végleg az enyészetnek adják magukat, de azért úgy döntöttek, nem tűnnek el nyom nélkül.

Vannak esetek, amikor első pillantásra valószínűtlennek tűnő kombinációkról derül ki, hogy igenis életképesek, s vad, szinte micsurini logikájú hibrideknek tapsolhat a kifinomult publikum. Itt van például Kelley Polar, akinek még az életrajzát is mintha egy sztrájktörő forgatókönyvíró vetette volna papírra - merő unalmában. Pedig nyilván szóról szóra igaz, hogy Dubrovnikban született bő három évtizeddel ezelőtt, diplomata szülők gyermekeként, hogy zenei képzését diszkórajongó nővére vette a kezébe, mikor Kevin még csak hároméves volt és persze csodagyerek - már ekkor komponált, persze szimfonikus (!) űrdiszkószámokat. Később jöttek a klasszikus zenei tanulmányok, zongora- és hegedűleckék, végül tizennyolc éves korában megnyerte a William Primrose Nemzetközi Hegedűversenyt, s kisvártatva bekerült a világhírű Juillard zeneiskolába, ahonnan azonban 2004-ben kimaradt mint notórius renitens (amúgy most is hegedül az Apple Hill Chamber Players nevű kamarazenekarban, mely előszeretettel lép fel a Föld konfliktuszónáiban - a Közel-Kelettől a Kaukázusig).

A tájékozatlan emberek, többnyire megfelelő tapasztalatok híján, hajlamosak ódzkodni az elektronikus zenei live-actektől, mondván, hogy ez a fajta muzsika legfeljebb dídzsék keze alá való, a színpadon, nagy nyilvánosság előtt elkövetett kütyünyüstölés és poticsavargatás pusztán kamu - úgy is datról/vincseszterről megy az egész. Ja, és különben is: a jó élő buli nélkülözhetetlen kelléke a húrtépés, extrém esetben a gitártörés és/vagy -felgyújtás, s ki látott már olyat, hogy valaki a térdén zúzza szét a drága laptopot (csak megjegyeznénk: magyar zenésznek a gitár is túl drága) vagy felgyújtson egy samplert. Pedig ritkán tapasztalható varázsa van az olyan alkalmaknak, amikor derék, jóravaló zenemunkások jóvoltából a szemünk előtt s fülünk hallatára születik meg valami egyedi és megismételhetetlen, amikor a legutóbbi album - amúgy egyszerre reménytelen és értelmetlen - reprodukálása helyett az előadó pozitív értelemben meglepi magát és a közönséget.

Ha létezik az elektronikus tánczenében olyan, hogy élő klasszikus, akkor Carl Craig a tökéletes példa rá: jó két évtizede alkot a pályán, ráadásul egyenletesen magas színvonalon. Sőt: méltatói szerint egyre jobban teljesít, ami a korábbi magaslatokat tekintve lenyűgöző teljesítmény. Carl Craig a klasszikus detroiti technó úgynevezett második generációjához tartozik, aki közvetlenül az alapító atyák (Juan Atkins, Derrick May) nyomdokaiban, vagy ha úgy tetszik, a szárnyaik alatt kezdte pályafutását - utóbbival együtt is dolgozott a technó/elektro/house történet egyik sosem halványuló remekének (Rhythim Is Rhythim: Strings Of Life) elkészítésében, még 1987-ben (ekkor volt tizennyolc éves!).