Két szív - Kylie Minogue (Koncert)

  • - minek -
  • 2008. május 22.

Zene

Amennyiben csoportosítani szeretnénk a popipar mostanában uralkodó díváit, akkor Kylie Minogue abba a klaszterba kerülne, ahová a mindenki által ismert és csak kevesek által utált idolokat pakoltuk. Rajongótábora meglehetős és sok tekintetben igencsak markáns - ha bárki kételkedett volna ebben, akkor a múlt csütörtöki, módfelett sikeres megakoncert rögvest meggyőzhette. A Kylie iránti rajongásnak további táptalajt adhat, hogy nem holmi kezdő előadóról van szó - bár sokaknak gondot jelenthet feldolgozni azt a tényt, hogy a huszonegy évvel ezelőtt a Locomotionnel robbantó tinibálvány és a hamarosan a negyvenet is betöltő, mellrákjából frissen kigyógyult szupersztár ugyanaz az ember. Pedig hát a hang, ha kicsit erősödött, gazdagodott is, végül csak ugyanaz maradt.

Amennyiben csoportosítani szeretnénk a popipar mostanában uralkodó díváit, akkor Kylie Minogue abba a klaszterba kerülne, ahová a mindenki által ismert és csak kevesek által utált idolokat pakoltuk. Rajongótábora meglehetős és sok tekintetben igencsak markáns - ha bárki kételkedett volna ebben, akkor a múlt csütörtöki, módfelett sikeres megakoncert rögvest meggyőzhette. A Kylie iránti rajongásnak további táptalajt adhat, hogy nem holmi kezdő előadóról van szó - bár sokaknak gondot jelenthet feldolgozni azt a tényt, hogy a huszonegy évvel ezelőtt a Locomotionnel robbantó tinibálvány és a hamarosan a negyvenet is betöltő, mellrákjából frissen kigyógyult szupersztár ugyanaz az ember. Pedig hát a hang, ha kicsit erősödött, gazdagodott is, végül csak ugyanaz maradt.

Miközben a népszerűség és sikeresség terén egykor még őt is überelő, s vele duettet éneklő (Especially For You - méltatásától merő kegyeletből tartózkodnánk) Jason Donovant már vagy másfél évtizede elfelejtette a közönség, addig Kylie szűk emberöltő óta bírja ébren tartani a nézők, hallgatók és a nagy médiumok figyelmét. Minogue rendre jó érzéssel választotta meg zenei munkatársait, éppen ezért albumai (immár a tizediknél tart - lásd Visszhang rovatunk vonatkozó hasábját a 46. oldalon) kellően változatosak voltak ahhoz, hogy a közönség megbocsáthassa: végül is többé-kevésbé mind egy kaptafára, pontosabban Kylie gondosan kifundált figurájára szabott. Nem, természetesen nem várhatjuk el a művésznőtől, hogy beálljon a popzene forradalmárai közé - köztünk szólva a legtöbb Kylie-szerzemény felkelthet némi jogos déja vu érzést az emberben, s nem csupán azért, mert tudatosan nyúl vissza klasszikus forrásokhoz (a hetvenes évek diszkójától a nyolcvanasok new wave/elektropopjáig), s emel át komplett paneleket korunk elektronikus tánczenéiből. Kylie sokszor képtelen szabadulni ama késztetéstől, hogy mások bőrébe bújjon, s még náluknál is tökéletesebben adja elő dalaikat (bárha ezek csupán megtévesztésig hasonlítanak az eredetiekre). Így bír Madonnább lenni Madonnánál, és saját pályán lealázni George Michaelt.

Ami a színpadi show-t és a vizualitást illeti, abban Kylie momentán verhetetlen - amennyiben a bombasztikusság kötelező mértékegység, az úgynevezett jó ízlés pedig eme iparágban fölösleges, szánalmas és nevetséges ballaszt. A lényeg a színpadkép: a háttérben az ún. intelligens fényfal, mely végig használatban marad, az előtérben a tánckar, oldalt pedig két gigakivetítő, hogy jól megszemlélhessük Kylie valóban elbűvölő mosolyát. Eme gusztusos cukrászköltemény tetején mint enni való koktélcseresznye bukkan fel az ausztrál csalogány, első lépésként valami bordó, látszatra szíjakból összeálló kvázidomina ruhában, hogy a Speakerphone-nal belekezdjen a szünettel együtt gigantikus hosszúságú koncertbe.

Ezt azért pontosítanánk: élő hangszer szinte egy darab se (a zenészek oldalt árválkodnak dologtalan, a csinos és jó hangú vokalistáknak is csupán rövid epizódszerep jut), megy az egész zenei program harddiszkről, beleértve Kylie saját háttérvokálját, mellyel alkalmanként morbid duettet énekel; néha meg ráhagyja az egészet saját konzervhangjára. De mit sem számít, hogy majdnem félplayback az egész, amíg hol csábosan-kétértelműen, hol meg bájos-naivan eljátssza nekünk a dalokat, amit az óriás kivetítő remekül bemutat, s akkor még nem is szóltunk arról, hogy az énekhangjával sincs semmi gond - ha már egyszer az ember réges-rég megszokta Kylie sajátos mókusorgánumát. Túlnyomórészt az új, elektrós-diszkós X dalai szólnak, plusz még az évtized eleji nagy slágerei (Can't Get You Out Of My Head, Slow, Spinning Around): ehhez a választékhoz tényleg nem kell kamu kísérőzenekar, csak maga a diszkókirálynő meg a tánckar és néhány durva szubbasszusláda.

Mindez lényegtelen tény amellett, hogy hétszer öltözik át, s a hét dresszhez legalább hét más színű-szagú, vizualitású, hangulatú színpadkép társul. Néha egészen megdöbbentőek: a dominás, elektropopos kezdetektől a pompomlányos-amcsifocista fiús folytatáson át egyenes az út a harmadik etapig, ahol Kylie egy gigantikus kristálykoponyán (lásd cikkünket a 29. oldalon) lovagol, fején stilizált tábornoki sapkával. A dolgok ezentúl két irányba haladnak: egyrészt Kylie alkalmanként lelkesülten kommunikál az ő szeretett népével, iszik csikóbőrös kulacsukból, s mind profibban ismételgeti az idevágó, jól betanult magyar szókincsét, másrészt a show idővel teljesen eldurvul, most már tényleg a "vakulj, barom!" jelszó jegyében, partidrogfogyasztóknak különösen javallva. A fényfalon archív Kylie-klipek futnak, és nonfiguratív minták zuhannak a mélybe (közöttük egy óriási, pörgő-forgó bűvös kocka!), Kylie saját mozgó portréi előterében táncol, közben változatos színű és állagú pöszök zuhognak a színpadra, néha pedig a színpadi fény stroboszkópszerű villogásba vált, csak hogy az epilepsziások is megkapják a magukét. Egy különösen eksztatikus pillanatban a fiútánckar átmegy matrózba, belibben Kylie, szintén matrózgallérban, s e hangsúlyosan kék kontextusban adja elő Barry Manilow klasszikus 1978-as Copacabanáját - lám, napjaink egyik legbefolyásosabb gay iconja tökéletesen szolgálja ki közönségét. A ráadásban, stilizált levélhullás kíséretében előadott No More Rain (az utóbbi idők messze legjobb Madonna-száma - lenne, ha nem Kylie-é volna) teljes tapsolós önkívületbe hajszolja a népet, amely (lévén az utolsó metró már rég elment) ráadásként megnézheti, hogyan ad a Kerepesi útnak új arculatot a stilizált domb mögé rejtett Arena Plaza.

Papp László Sportaréna, május 15.

Neked ajánljuk