Járó motorral - Carl Craig: Sessions (lemez)

  • - minek -
  • 2008. március 6.

Zene

Ha létezik az elektronikus tánczenében olyan, hogy élő klasszikus, akkor Carl Craig a tökéletes példa rá: jó két évtizede alkot a pályán, ráadásul egyenletesen magas színvonalon. Sőt: méltatói szerint egyre jobban teljesít, ami a korábbi magaslatokat tekintve lenyűgöző teljesítmény. Carl Craig a klasszikus detroiti technó úgynevezett második generációjához tartozik, aki közvetlenül az alapító atyák (Juan Atkins, Derrick May) nyomdokaiban, vagy ha úgy tetszik, a szárnyaik alatt kezdte pályafutását - utóbbival együtt is dolgozott a technó/elektro/house történet egyik sosem halványuló remekének (Rhythim Is Rhythim: Strings Of Life) elkészítésében, még 1987-ben (ekkor volt tizennyolc éves!).

Ha létezik az elektronikus tánczenében olyan, hogy élő klasszikus, akkor Carl Craig a tökéletes példa rá: jó két évtizede alkot a pályán, ráadásul egyenletesen magas színvonalon. Sőt: méltatói szerint egyre jobban teljesít, ami a korábbi magaslatokat tekintve lenyűgöző teljesítmény. Carl Craig a klasszikus detroiti technó úgynevezett második generációjához tartozik, aki közvetlenül az alapító atyák (Juan Atkins, Derrick May) nyomdokaiban, vagy ha úgy tetszik, a szárnyaik alatt kezdte pályafutását - utóbbival együtt is dolgozott a technó/elektro/house történet egyik sosem halványuló remekének (Rhythim Is Rhythim: Strings Of Life) elkészítésében, még 1987-ben (ekkor volt tizennyolc éves!). Pár év múltán pedig már a legnagyobbak között emlegették a nevét, pedig abból volt néhány: az ál- és kódnevekben igen gazdag műfajon belül is ő az egyik legnagyobb aliaskirály - korábban, egyebek mellett, Paperclip People, 69, Psyché, Innerzone Orchestra (ebben hangszeres zenészekkel működött együtt), ezen évtizedben pedig Tres Demented néven publikált zenéket. A sok-sok álca mögött viszont ugyanaz a végtelenül tehetséges és kreatív zenész áll, aki látszólag könnyű kézzel, valójában azonban hihetetlen műgonddal rakja össze számait és remixeit - szinte mindegyikük egy-egy epikus műremek, szinte költői technó. Mondhatni, itt volt az ideje annak is, hogy egy kiadós hangcsokorral köszöntsék Craiget és lelkes közönségét: össze is válogattak nekünk vagy kéttucatnyi darabot a kiterjedt életműből, régi műtárgyak eddig nem publikált verzióit (azért ezek vannak kisebbségben) és számos, az utóbbi években keletkezett produkciót és remixet (ezek jó része korábban csak vinilen jelent meg). A mester által rendesen összegyúrt/mixelt hanganyag ékesen bizonyítja, hogy a technó, legalábbis Craig értelmezésében, számtalan organikus elemet asszimilált magába, s zenéiben - ha néha erősen szublimált formában is - ott munkál a dzsessz és a soul hatása. Ráadásul a maguk nemében számtalan slágert, partihimnuszt lelhetünk itt fel: a Junior Boysnak írt remixéért (Like A Child) még Grammyt is akartak adni, s ugyanígy említhetnénk még a Beanfield (Tides), Theo Parrish (Falling Up), Cesaria Evora (Angola) vagy éppen Francesco Tristano (The Melody) számára készített átdolgozásait - hogy csak az utóbbi évekből szemezgessünk. S még csak nem is kell itt leragadnunk: az abszolút örökzöld Bug In The Bassbinhez készített saját, nagylélegzetű remixe több mint megindító.

!K7/Neon Music, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.