Már ifjúkorában (szül.: 1973) is kirítt kortársai közül - szinte általános közutálatot szerzett, amiért vezérlő csillagának Prince-t választotta Morrissey helyett. A funk iránti rajongása később sem csitult, csak éppen a kilencvenes évektől magával ragadta az elektronikus tánczene első hulláma: Jamie Alexander Lidderdale-t hamarosan a szcéna legizgalmasabb producerei és előadói között emlegették - légyen bár szó saját neve alatt futó korai produkcióiról, vagy a Cristian Vogellel közösen működtetett Super_Collider projektről. Az utóbbi ugyan már vagy négy éve tetszhalott állapotban leledzik, ám a két nagylemez és számtalan maxi (továbbá a 2000-ben kiadott első albuma) megalapozta Lidell karrierjét - s a recept (lenyűgöző funk/soul énekhang szétdarabolt, néha sötét és elidegenítő zenei környezetben) kiválóan működött. Ehhez csak újabb adalék sok tekintetben elképesztő előadói technikája: egyszemélyes bigband gyanánt teljes zenekart tud maga alá beatboxolni, s azután saját beloopolt hangminta-rétegeire ráénekelni. 2005-ben azután megjelent a Multiply című második albuma, kevesebb elektronikával, több funkkal megtöltve, s Lidell ezzel be is bizonyította, hogy a konvencionális értelemben vett dalszerzés és -előadás műfajában is profi. Ráadásul sikerült masszív szerzői-zenészi-produceri kollektívát gyűjtenie maga köré - az egyaránt kanadai Mocky és Gonzales munkája nélkül a Jim sem jöhetett volna létre, amely egy lépéssel még tovább is megy a megkezdett csapásokon. Az elektronika szerepe érezhetően visszaszorult, sokkal organikusabban szól a lemez, s a letisztult, kiérlelt hangzás valósággal beszippantja a hallgatót. Annyit azért megjegyeznénk, hogy az új Lidell befogadásához nem árt egy kis érzékenység, már ami a soul/funk tradíciót illeti - az ihlető források között Smokey Robinson, Sly Stone vagy a fiatal Stevie Wonder éppúgy fellelhető, mint későbbi fehér soul (azt ne mondjuk már: "acid jazz", brrrr) előadók. Annyi biztos, hogy hibátlan mestermunka, valóságos hangszerelési bravúr mind a tíz dal - már ha nem sokallunk be a gátlástalan retro surfingtől.
Akiket pedig a lassabb, balladisztikusabb darabok (All I Wanna Do, Green Light) idegesítenének, azoknak ajánlhatunk néhány seggrázós munkát: a Wait For Me vagy az Out Of My System szuper soulja, a Little Bit Of Feel Good ördögi funkja, a szinte punkosan vágtató Hurricane vagy a Motown-klasszikusokat felidéző Where D'You Go? bizonyára megmozgatja majd a kedves hallgatót.
Warp/Neon Music, 2008
