Éppen huszonöt éve szűnt meg, vagy ha úgy tetszik, hullott tetszhalálba a posztpunk/new wave/gothic rock univerzum egyik alapzenekara, a Bauhaus - most állítólag végleg az enyészetnek adják magukat, de azért úgy döntöttek, nem tűnnek el nyom nélkül.
Pedig az utóbbi évtizedben még feltámadásra utaló jelek is akadtak: az előző évi, igen jól sikerült Resurrection Tour nyomán 1999-ben még egy koncertlemez is megjelent (Gotham címen) egy új stúdiófelvétellel, sőt még 2005-ben is összeálltak egy majd egyéves amerikai és európai körútra. Mindez már azért is csoda, mivel a Bauhausnál mindig sok volt az egy csárdára eső dudások száma: egyfelől ott volt a finoman fogalmazva is egzaltáltnak tűnő énekes, Peter Murphy meg a gitáros Daniel Ash, no és a Haskins testvérek. Egymást unó/idegesítő/frusztráló alkotókat már igen kevéssé lehet meghatni azzal, hogy szembesítjük őket a ténnyel: temérdek zenészt, zenekart, sőt műfajok egész családját inspirálta munkásságuk, s meglehet, már az sem lelkesíti őket, ha tudják, hányan kaptak ihletet, amint meghallották a rocktörténet egyik, a maga keresett minimalizmusával együtt is leghatásosabb szerzeményét (mert szögezzük le: az első, 1979-es kislemezen megjelent Bela Lugosi's Dead a maga hipnotikus, dubszerű ritmusával, vészjósló gitárakkordjaival és Murphy túlvilági kántálásával alig meghaladható klasszikus). Mindenesetre 2006-ban utoljára még összeült a négy arc, és egy bájos kaliforniai kisvárosban (Ojai) tizennyolc nap alatt rögzítettek egy albumnyi anyagot - működött is a dolog, míg egy meg nem határozott incidens véget nem vetett a gyümölcsöző közös zenélgetésnek. Mindenesetre a Go Away White csupán másfél évvel elkészülte után került a zenebarátok kezébe, akik mostanra megbarátkozhattak a gondolattal: ezúttal se lemezbemutató turnéra, se közös fényképezkedésre nem számíthatunk. Pedig egy inkább szórakoztatóan, mintsem zavaróan sokszínű zeneanyag született - felerészben nyers, leginkább késő hatvanas, kora hetvenes elődökre visszautaló, energikus gitárzene, és számos, mondhatni, kísérleti darab; némelyikük leginkább Murphy spirituális érdeklődéséről tanúskodik. Murphy nem szégyelli megidézni klasszikus idoljait, legyen szó Iggyről (Adrenalin, International Bulletproof Talent - mindkettő állat) vagy éppen Bowie-ról (ebben a kategóriában az Undone sokkal jobban sikerült, mint a kissé fárasztó Black Stone Heart, amelybe már két kézzel adagolta a manírt). A lemez egyik kétségtelen csúcspontja az energiabombával felérő Endless Summer Of The Dead - viszont a lemez vége felé valahogy megszaporodnak a végig nem vitt, de azért öt-hat percre nyújtott gondolatkísérletek. De mindez ne fájjon nekünk: a kripta ugyan romos, de a koporsóban a halott él, és éhesebb, mint valaha.
Cooking Vinyl/Neon Music, 2008
