A tájékozatlan emberek, többnyire megfelelő tapasztalatok híján, hajlamosak ódzkodni az elektronikus zenei live-actektől, mondván, hogy ez a fajta muzsika legfeljebb dídzsék keze alá való, a színpadon, nagy nyilvánosság előtt elkövetett kütyünyüstölés és poticsavargatás pusztán kamu - úgy is datról/vincseszterről megy az egész. Ja, és különben is: a jó élő buli nélkülözhetetlen kelléke a húrtépés, extrém esetben a gitártörés és/vagy -felgyújtás, s ki látott már olyat, hogy valaki a térdén zúzza szét a drága laptopot (csak megjegyeznénk: magyar zenésznek a gitár is túl drága) vagy felgyújtson egy samplert. Pedig ritkán tapasztalható varázsa van az olyan alkalmaknak, amikor derék, jóravaló zenemunkások jóvoltából a szemünk előtt s fülünk hallatára születik meg valami egyedi és megismételhetetlen, amikor a legutóbbi album - amúgy egyszerre reménytelen és értelmetlen - reprodukálása helyett az előadó pozitív értelemben meglepi magát és a közönséget. Pontosan erre volt remek példa az Autechre múlt heti fellépése, amely előítéleteket rombolva, s előzetes várakozásokat is felülmúlva sokunkban állította helyre, amúgy képletesen szólva, az órajelet. De ne szaladjunk ennyire előre, elvégre az est kezdetén még az Autechre-szeánszok (és az általuk is működtetett Gescom formáció élő fellépéseinek) állandó dj-je, Rob Hall szoktatta a jónépet a finoman fragmentált, izgalmas textúrájú zeneszámokhoz. Ezek után az előzenekarként fungáló, egykor a legendás (már nem létező) Mille Plateaux kiadónál (azóta részben más néven, máshol) publikáló SND duó csap a klaviatúrába, ám minimalista hatásokból finoman építkező, tapasztós zenéjüket nem túl sokáig élvezheti a publikum, tekintve, hogy gyorsan lefagy az egyik nélkülözhetetlen Macintosh. Hiába, ilyen nem fordulhat elő egy rockkoncerten: a gitár mindig megszólal, amíg van áram - legfeljebb idővel kihullik az ittas zenész kezéből.
Szerencsére az Autechre-et és bennünket sem hagy cserben a technika s a szerencse: ők sem hagynak sok időt a befogadásra, de amit addig kapunk, az bőven kitart reggelig. Hihetetlenül intenzív, összefogott, dinamikus és megdöbbentő módon mégis táncolható, "lemozogható" zenefolyamba márthatjuk magunkat, ami ellenállhatatlanul szippantja magába a hallgatót. Ráadásul ezúttal csupán egyetlen érzékszervünkre hagyatkozhatunk, elvégre Sean Booth és Rob Brown sok rigolyája közül az egyik, hogy sosem használnak világítást vagy éppen vetítést: ott állnak a színpadon, s a tök sötétben pusztán a villódzó monitorok fénye vetül az arcukba, munkájukba senki bele nem pillanthat, mintha csak tiltott irodalmat másoló szerzetesek lennének. E zenét hallván minden, amúgy is erőltetett kategória értelmetlenné válik. Experimentális? - persze hogy kísérleti és improvizatív is egyben, ugyanakkor érezzük, hogy a két fickó valahogy mégis biztosra megy. Az intelligens tánczene mint különösen mókás kategória pedig sok is, de egyben nagyon kevés is e zene leírásához. Tudhatjuk, hiszen számtalanszor nyilatkozták, hogy nem előre kitervelt elképzeléseket valósítanak meg a színpadon, hanem rendre engednek a gép szellemének. Nos, ezúttal a masinák szaggatott, hektikus, ám alapvetően egyenletes sebességű vágtatásra sarkallták a két koboldszerű hangvarázslót, akik látnivalóan ráleltek minden titkok nyitjára: alapvetően nem a gépet kell programozni, hanem bennünket.
Merlin, március 11.
