Akár tetszik, akár nem, a B-52's volt a hetvenes évek fordulóján felvirágzó posztpunk/new wave tánczene egyik alapzenekara. Látszólag brutálisan primitív, mégis célratörõ riffjeikre, rockabillybõl szublimált ritmusaikra és Schneider agresszíven értelmetlen szövegeire még azok is kényszeresen beindulnak, akiknek értelme amúgy tiltakozna ez ellen. A zenekar (nevét a nevezetes bombázó orrára hasonlító, tupíros nõi frizuráról kapta, amilyenben a két vokalistalány is pompázott annó) csinált egy elképesztõen zseniális elsõ lemezt, meg még néhány korrekt darabot - míg a banda stílusát meghatározó Ricky Wilsont el nem vitte az AIDS. A zenekar ezt is túlélte: a dobos Keith Strickland átképezte magát gitárossá, s a Don Was-Nile Rodgers producerduó vezérletével összehozták a behízelgõen popos Cosmic Thing lemezt, rajta a bombasláger Love Shackkel, s remélhetõleg ezzel hullára is keresték magukat, amit korai albumaik miatt meg is érdemeltek. Ennek majd húsz éve, ám mindez mit sem számít: 16 év után idén újra albummal jelentkeztek, amit érdekes módon a kritika sem röhögött ki (a mostani koncerten elhangzott dal leginkább a kései Siouxie & the Bansheesre emlékeztetett, de ez nem jelent semmit). Szombat este a zamárdi közönséget saját Duane Eddy-parafrázisukkal, a tökéletes Planet Claire-rel melegítették - aki tudta, énekelte az épületes sorokat, aki meg nem, az csupán találgathatta, mivel a vokálból egy kukkot sem lehetett hallani. A koncert a továbbiakban is a keverõ-hangosító személyzet és a zömmel ötvenes (sõt Kate Pierson már hatvanas!) zenészek-énekesek látszólag egyenlõtlen küzdelmét hozta, hogy a végén (holmi ritmikai pontatlanságok-csúszások dacára) mégiscsak a tisztes produkciót nyújtó nosztalgiabrigád nyerjen. A nép eközben remek keresztmetszetet kapott a zenekar decens slágereibõl (csak épp az elsõ album számait hanyagolták, nagy kár), habár a legtöbben a Love Shacket várták és idõvel meg is kapták (szintén megérdemelten).
Balaton Sound, július 12.
**** alá
