Marton László Távolodó

Nagyot gondolt a Finn Zenei Információs Központ, és Helsinkibe csalt huszonhárom világzenei tótumfaktumot, hogy látástól rogyásig intézményeket és koncerteket látogassanak, aztán vigyék hírét a világban. Volt hozzá kaja, pia, szauna, szóval nem mondomÉ illetve mégis mondom, ha már Lőkös Csaba kollégámmal (Sziget Világzenei Nagyszínpad, Művészetek Palotája) magam is ott jártam.

Robert Plant kedvence, a másikban a helyére került Szenegál, a harmadik csupa királyi pacsirta, a negyedik, az az ismeretlen, nosztalgikus zsidó pedig nálam befutó.

Hiába, na, a mánia az mánia, még ha vinyl is a neve. Történt, hogy még decemberben, egy emelkedett, ünnepi pillanatban rákattantam a neten a régi idők bakelitlemezeire. Az lehetett, gondolom, hogy ahogy öregszik az ember, rendet akar: úgy mégsem dobhatja fel a bakancsát, hogy megfeledkezett valamikori vágyairól.

nevek, nagy remények, nagy lemezek - istenesen, ünnepélyesen búcsúzhattunk a múlt évtől.

Füzesabony után a második falu Mezőszemere; ott vett magának egy parasztházat Wahorn András - azon dolgozik éppen. A Narancsot is ott fogadta, hogy a Bizottság zenekarról, Amerikáról, az öregedésről és az élet más szörnyűségeiről beszélgessünk.

Ha Sevillába kell menni a világ egyetlen valamirevaló világzenei vásárára, akkor nem nagyon érdemes szorongani, mert Sevillában lenni jó: októberben isteni a Nap, barátságosak a népek, a város meg pezsgéssel és gyönyörűségekkel teli. Sevilla még arra is képes, hogy feledtesse: a világ egyetlen valamirevaló világzenei vására évek óta rossz passzban van.

nagy mák, hogy legalább leakasztható pár fölöttébb barátságos album, különben olyan nyamvadtnak tűnne minden...

Ennek a fele sem tréfa, csak lestem. Szeptember 4-én egy olyan, Nyíregyháza nevű kelet-magyarországi városba érkeztem, ami a legkevésbé sem emlékeztetett arra, amilyennek utoljára, úgy húsz éve láttam.

A napokban újra megnéztem azt az Iggy Pop-koncertfilmet, amelyben megőrjítette a párizsi Olympiát. Kiss My Blood a címe, DVD-n nálunk is kapható, és '91-et írtunk, amikor a rendező Tim Pope-nak látszólag eszköztelenül, egy "szimpla" koncertfilmben tökre sikerült megmutatni Iggy savát, borsát, mítoszát.

A napokban, mikor is rám tört a menekülhetnék, elhúztam a csíkot a Tiszához, tisztulni kicsit. Magányos farkasságomban végre úgy viselkedtem, mint egy igazi férfi: néztem a vébét, és sört ittam hozzá, majd lenyeltem egy pirulát, s aztán tíz óra szunya, napsütésig. Kezdetben úgy képzeltem, hogy csendben leszek, de az nem az én kenyerem, így végül magamhoz vettem pár hazai lemezt, mintegy tematikusan.

Nehéz lesz ez így. Tisztességesen meg sem hallgattam az új lemezét, amikor utolért a hír: Cheikha Rimitti május 15-én meghalt Párizsban.

A perui muzsika nem ismeretlen hazánkban, egy időben több fővárosi aluljárót is megállásra késztetett poncsóba bújt indián zenészeivel.