Nagyot gondolt a Finn Zenei Információs Központ, és Helsinkibe csalt huszonhárom világzenei tótumfaktumot, hogy látástól rogyásig intézményeket és koncerteket látogassanak, aztán vigyék hírét a világban. Volt hozzá kaja, pia, szauna, szóval nem mondom... illetve mégis mondom, ha már Lőkös Csaba kollégámmal (Sziget Világzenei Nagyszínpad, Művészetek Palotája) magam is ott jártam.
Nem először látogattam arra, nagyjából volt valami lövésem, hogy mire lehet számítani. A finn zene baromi jó - ezt eddig is bármikor ki mertem volna jelenteni, de most emelem a tétet: Finnországban baromi jó lehet népzenésznek lenni. Mindjárt kiderül, hogy miért.
Az első utunk a Finn Népzenei Szövetség, a Globális Zenei Központ és a Kantele Szövetség közös főhadiszállására vezetett. Így hárman egy nagyobbacska lakáson osztoznak, s működnek igen rokonszenves módon, egymásra épülve, egymást kiegészítve. A Finn Népzenei Szövetség negyven éve tömöríti a muzsikusokat és a népzene kutatóit, híveit - kurzusokat és fesztiválokat szervez, negyedévente magazint ad ki, s közben lemezeket, könyveket árul. Persze őrületes könyvtára, lemeztára és adatbázisa van, nincs olyan extrém téma, aminek ne lehetne a nyomára bukkanni.
Két lépéssel odébb, a '79-ben alapított Globális Zenei Központban mindez egyetemes viszonylatba kerül. Annak is megvan a maga könyvtára, lemeztára, de immár a világ minden részéről begyűjtött kiadványokkal, s megvannak a maga programjai is: úgy a nemzetközi Etnosoi! Fesztivál, mint a különféle kultúrák megismerését célzó képzések, vagy mint a Finnországba emigrált muzsikusok integrálása.
Épp ilyen nyitott a Kantele Szövetség is, mely a finnek ősi hárfájának művelőit, zeneszerzőit és készítőit fogja össze, s közben szaklapot ad ki, lemezeket támogat, azon buzgólkodva, hogy a kantele a kortárs művészetnek is nélkülözhetetlen legyen.
Délután a Sibelius Akadémia következett. Ott aztán fölöttébb elérzékenyültem. És azt kell mondanom, nagyon bírnám, ha a Liszt Ferenc Zeneakadémia idén induló népzenei tanszékének oktatói Helsinkiben hospitálnának kicsinyt. Hogy még véletlenül se veszítsék szem elől: népzenét az akadémián is csak akadémizmusmentesen szabad tanítani.
Miközben az előadást tartó Kristiina Ilmonent lestem, egészen elragadtattam magam. Micsoda buli lehet egy ilyen nő tanítványának lenni! Talán épp ott tartott, hogy nem esnek kétségbe, ha egy jelentkező csak módjával boldogul a kottákkal - ez a műfaj nem arról szól. Ezt inkább úgy lehet beszippantani, ha "alámerül" az ember, ha együtt gondozza az állatokat a vidéki népekkel, s közben ráragad, amit énekelni kell. Aztán jöhet az útkeresés, a talpalatnyi saját föld, s végül majd kiderül...
A sok okulás közepette a meghívottak összemelegedéséről is gondoskodott Jutta és Minna, angyali vendéglátóink. Erre való a városnéző sörvillamos. A sörvillamos magánkézben csapol a belváros körül. Kinézni nem érdemes, mert nincs mit látni, viszont a sör hűvös és finom, így mire lemegy a menet, a kollégákról teljesen képben vagyunk.
Máris lazábban csaphattunk a vacsorába, ráadásul a tengeri lóról elnevezett étteremben a Svang kvartett várt. Az pedig egy jelképes társaság: benne van az a szolid őrület + dekadencia + irónia, ami az új finn művészetet olyan pöpeccé teszi. S mellesleg négy szájharmonikával a világon mindent el tudnak játszani - hibátlanul hozták a brácsa- és a bőgőszólamot is egy erdélyi nótában.
Az a nyitottság, kísérletezőkedv és tolerancia, ami az intézményi háttérből sugárzott, rendre megmutatkozott a koncerteken is. Persze a mellényúlás is a pakliban van. Ahogy az esti Tajga fesztivált nyitó Silmu társulat - három hegedűs-, énekes-, táncosnője és három táncos hódolójuk - előadásában is benne volt. Pedig milyen reménykeltően indult! A három pasi kezdetben csak figyelte a nőket, mintha semmi közük sem volna, aztán legyeskedni, táncolni kezdtek körülöttük, majd a hangszereket is lenyúlták, s végül csiki-csuki, felcserélődtek a szerepek. Nagyjából így nézett ki. S amíg egy ötletes poénról szólt, működött is a dolog, csak sajnos hiányzott a zenéből az a "fedezet", amire egy koncert végéig figyelni kell.
A Gjallarhorn, "Finnország egyik vezető exportcikke" következett, de én nem hagytam magam befolyásolni. Pedig szép küldetés az övék, a misztikus-baljós középkor megidézésével - kábé az, amit a svéd Garmarna művel. S még egy ugyancsak gyönyörű hangú énekesnőjük is van hozzá, mégsem lehet elhinni egy szavát sem, annyira kamu mögötte a zenei háttér.
De semmi vész, így is maradt a jóból: hátravolt a szenegáli születésű Galaxy. Ez a csapat még a kilencvenes évek elején, egy elmélyülő kulturális csereprogram folytán ragadt Helsinkiben, ahol azóta két kitűnő lemezzel (Nobeel, L'Insécurité) rukkolt ki. Odahaza Youssou N'Dour és Baaba Maal kíséretében nyomták, szóval tényleg nem akárkik: ha a nyugat-afrikai tánczene indulna a világbajnokságon, a Galaxy a kezdőcsapatban játszhatna.
Így aztán a kellő feldobottsággal jött el a szombat, mellyel egy újabb nap vette kezdetét, ami még Finnországban sem szokatlan, pedig ott elég világosak az éjszakák.
Ekkor Suomenlinna szigetére hajóztunk. A sziget erődítményének jelentős katonai szerepe volt az 1700-as és 1800-as évek svéd, majd orosz uralma korában, ma pedig kedvelt kirándulóhely, ha épp nincs olyan viharos szél, mint amikor ott jártunk. No, és itt működik a Tengeri Farkas stúdió, mely mint mindenki, lemezeket is ad ki. Az Alamaailman Vasarat, vagyis Az alvilág kalapácsai nevű együttes harmadik albuma éppen most jött ki, és elég volt belekagylózni, rögtön padlót fogtunk. Kalapácsokról nincs szó, még csak rettenetes püfölésről sem, az "alvilág" azonban korrekt behatárolás. Súlyos, brutális és halálpontos instrumentális etnopunk, két csellóval, két szaxofonnal, zongorával, dobbal. S akár az előző napi Svang, megint jelképes dolog - a finn piac olyan kicsi, hogy teljesen fölösleges a könnyed érvényesülés kompromisszumait keresni, itt az önazonosságé és annak méltánylásáé a pálya.
Délután a sziget templomában énekelt a Suden Aikát alkotó négy énekesnő, melynek két alaptagja, Tellu Turkka és Liisa Matveinen korábban a svéd Hedningarna nyomatéka volt. A főcsapás iránya náluk a Kalevala korának és hangulatának megidézése, és abban tényleg rendkívüliek - túlzás és pátosz nélkül mondom, varázslatos, transzcendens élményt sikerült kelteniük. Az experimentálisabb törekvésekről nem merném ugyanezt állítani, de bármiképp is, azért nálam a Suden Aika az egyik finn befutó.
Este a Sibelius Akadémián folytatódott a Tajga fesztivál. Adódott újabb eset kamuzásra: Wimme a lapp kisebbség tradicionális joik énekét igyekezett aktualizálni, de a bossa novás és a technós körítés is rosszul állt neki, egyedül a hardcore - egy szál hangú - joikban nyerő. És adódott újabb élmény is: a harmonikás Maria Kalaniemi legújabb anyagából, a Bellow Poetryről játszott, mely életművének talán legintimebb albuma. S melynek kitárulkozását még hangsúlyosabbá teszi Maria - számomra eddig ismeretlen - éneke. Bármihez is ért: tangóhoz, finn cigányzenéhez, Kalevalához vagy balkáni melódiákhoz, hallatlanul megindító és személyes darabok teremtődtek.
Aztán vasárnap lett, egy kis finn vásárral, de ebbe most nem megyünk bele. Időnk lejárt, s helyünk is megtelt e hasábokon - az utolsó mondat a köszöneté és az érzékeny búcsúé: a fanatikus harcostársaktól, az elhomályosuló éjszakáktól, Sibeliustól, illetve egyáltalán, a Sarkvidéki Paradicsomtól.
Helsinki, április 20-22.
