Rimitti 1923. május 8-án született a nyugat-algériai Sidi Bel-Abbéshez közeli Tessala faluban. Szüleitől az "örömteli" jelentésű Saadia nevet kapta, de a sorsa másképp alakult: kislány volt még, amikor elvesztette a szüleit. Az utcán és a kávézókban énekelve-táncolva tartotta el magát, s amikor tizenhárom éves volt, valami felvételt is készített vele a Pathé kiadó. Akkoriban az arabok Edith Piafjaként csodálták az ott élő franciák.
A húszas években egy csoport vándormuzsikussal járta a nagyvárosokat, így kötött ki a francia, spanyol, arab és zsidó negyedre oszló Oránban. Valamennyi negyednek megvolt a maga sajátos íze, az egyik alkoholban, a másik zenében és táncban volt erős, virágzottak a bűntanyák, virult az idegenlégió, no és a kocsmák meg bordélyok környékén új fejezet nyílt a - korábban "szent életű" - rai muzsikában. Ennek immár a - számkivetettek közt is halmozottan hátrányos sorú - nők közül kerültek ki az előadói, ők örökítették meg a város gyökértelenségét és romlottságát: a vétkeit és az élvezeteit. Így hát éppen úgy nevezték az énekesnőket, mint a prostituáltakat: cheikhának.
Rimitti fenséges királynője volt az "alvilágnak": gátlástalanul érzéki dalaival, s hozzá bagón és tömény italokon edzett rekedtes hangjával jócskán megbotránkoztatta a fundamentalista muzulmánokat és az úri franciákat egyaránt. 1954-es kislemeze, a Charrak Gattá súlyos botrányt kavart: azzal vádolták, hogy szembefordult a házasságig feltétlenül megőrzendő szüzesség "intézményével". És hát: valóbanÉ Bizony, Rimitti volt az, aki megalapozta a rai rebellis jellegét, utat mutatva a hetvenes-nyolcvanas évek "szabadságharcosainak", így például Khalednek vagy Rachid Tahának.
Igaz, addigra komoly metamorfózison esett át. 1971-ben autóbalesetet szenvedett a zenekara: hárman meghaltak, ő pedig válságos állapotba került. Aztán 1975-ben elzarándokolt Mekkába, s többé nem ivott, nem dohányzott azután.
Rimitti ritka rangja mindig is nyilvánvaló volt Algériában és Párizs arab negyedében, de ahhoz, hogy mindannyian ráeszmélhessünk, az 1994-es Sidi Mansourra volt szükség. A producer-szerző Houari Talbi bábáskodásával megszülető albumból az évtized legsúlyosabb rai-korongja kerekedett ki, Robert Fripp gitárjának és (a Red Hot-os) Flea basszusgitárjának is köszönhetően. 2000-ben - az akkor hetvenhét éves - Rimitti egy újabb remekművel (Nouar) jelentkezett, melyben rafinált kütyük és gitárok fonták körül a tradicionális rai gyökereit, a pásztorfurulyát és a derbukát. 2005 nyarán pedig végre hazánkba is eljutott, nagyjából annak a társaságnak a kíséretével, amely az új lemezén hallható.
Az utóbbi években Rimitti két zenekart futtatott: az egyik szín akusztikus és tradicionális, a másik "fiatalosabb", gitárokkal és szintikkel turbózott volt. Az N'ta Goudami az utóbbival készült, de azért ne tessenek "megijedni", más világ ez, mint a popzenével "gátlástalanul" átszőtt Khaledé, Faudelé, Cheb Mamié. (Még akkor is, ha most Rimitti szintetizátoros kollégája olykor méltatlan hangszínt használ.)
Ennek az esszenciája a transzba forduló monotónia, s hozzá a furulya és a dobok hangja, a rai "sűrűje", azzal a közeli rokonsággal, ami a gnawához - a Nyugat-Afrikából Marokkóba és Algériába hurcolt rabszolgák rituális zenéjéhez - fűzi. A mélyére ragadó pszichedélia. És természetesen: Rimitti rendkívüli hangja.
Végül még annyit, hogy a Rimitti név állítólag úgy ragadt Rimittire, hogy a franciák kiabálni kezdtek, ha abbahagyta az éneklést: "Remettez, remettez!", "Újra, vissza!" Bizonyára nehezen tudták elképzelni, hogy nélküle folyjon tovább a mulatság.
Hát most kiabálhatunk...
GPM/Because Music, 2005
