Ismaël Lo: Sénégal Nehezen boldogultam eddig Ismaël Lóval. Próbáltam koncerten, próbáltam lemezen, de nem tudott megérinteni - nem volt ahhoz úgy istenigazából afrikai. Kivált, amikor franciául énekelt. De mindez a múlt, innentől igazán jó hírem van: az új lemeze nem csak a címével "tüntet": azon túl, hogy "haza lett találva", a Sénégal roppant kellemes hallgatnivaló.
Az ötvenegy éves Lo családjában senki sem muzsikált, az isten sem tudta, mi lesz a vége, amikor egy maga szabta gitárral és harmonikájával szerencsét próbált a rádióból ellesett Otis Redding- és Wilson Pickett-számok hatására. 1979-től öt évig a jó nevű Super Diamond de Dakar másodénekese lett, aztán szólópályára bátorkodott, és igen gyorsan megszerettette magát a frankofón könnyűzene híveivel. Készített felvételt Marianne Faithfull-lal, a párizsi Olympiában énekelt Jane Birkinnel, amivel persze semmi baj - a gond, mondom, inkább az, hogy a "szimpla" francia énekesektől nem mindig lehetett megkülönböztetni.
Na, de ez a Sénégal, ez tényleg tuti, ezt kár lenne kihagyni! Kábé olyan, mint amikor Youssou N'Dournak sikerül igazán összekapnia magát: a rettenetes mélységeket elkerülő afropop és mbalax keretein belül is kimondott élmény. Ismaël hangja kifogástalanul érzékeny, a beszélő dobok épp annyit dumálnak, amennyit kell, a hangszerelésre nem telepednek rá a gaz fehér szintisek, a nyelv is kóser, és különös módon az összes szám - legyen helyi értékű, latin széljárású vagy reggae - szeretetre méltó. Végre egy gusztusos sikersztori! (Wrasse/Universal/IndieGo, 2006) *****
Tinariwen: Aman Iman Huszonkét évvel ezelőtt a líbiai Colonel Ghadaffi kiképzőtáborban alakult meg az énekes-gitáros Ibrahim Ag Alhabib vezette Tinariwen zenekar. Valami olyasmit jelent a neve, hogy "kopár tér". Egyik kezében Kalasnyikov, a másikban villanygitár, s miközben dúlt a mali törzsi és polgárháború, a tradicionális tuareg énekekből, a forradalmi szövegekből, a mali bluesból és a pszichedelikus gitározásból az ezredforduló világzenéjének talán legnagyobb hatású irányzata formálódott ki: a desert blues.
A Tinariwenre a kilencvenes évek végén bukkant rá "a világ legjobb francia zenekara", a Lo 'Jo, s miután bemutatta a producer-gitáros Justin Adamsnek, már csak pillanatok dolga volt, hogy Robert Plant is képben legyen. "Amikor először hallottam őket, úgy éreztem, ez az a zene, amit egész életemben kerestem" - lelkendezett, teljesen érthetően. A Tinariwenből ugyanis különleges módon egyszerre dől az észak-afrikai transz és a rock 'n' roll - ezen az albumon pedig, hogy a tárgyra térjünk, végképp. Az Aman Iman a harmadik Tinariwen-lemez, mindent tud, amit a többi, s alighanem a leginkább elborult, de az is lehet, hogy csak nekem van valami bajom. (Independentie/Emma, 2007) *****
Fanfare Ciocarlia: QUeens and Kings A moldovai Zece Prajeni falu Pacsirtája mindig is tudta, hogyan kell élni, nincs még egy rezesbanda a széles egy határban, mely ilyen sebesen szárnyalna, ilyen kifinomult hangszerszólókba bonyolódna, és így feldobódna vokálisan. Most pedig, láss csodát, egyenesen odáig merészkedett, hogy összetrombitálta a legmenőbb roma énekeseket, és egy hangban-színben-stílusban egyaránt gazdag anyagot készített velük. A bukaresti Dan Armeanca és a bolgár Jony Iliev nem először szerepelt velük, de ezúttal itt van a bosnyákok istene, Saban Bajramovic, a bosnyákok istennője, Ljiljana Butler, minden idők macedón királynője, Esma Redzepova, aztán a délfrancia rumbaföldekről a Kaloome, az amúgy harcosabb, belgrádi Kal, sőt két számban a mi Miczura Mónikánk is.
Szóval a biztosra menés megkülönböztetett esete forog fenn, többnyire közismert roma slágerekkel - mintha valami gálaműsorral lenne dolgunk. (A végén meg, nem viccelek, a Born To Be Wild.) Így aztán nem csoda, hogy mire kijött a lemez, élből a világzenei rádióslista (www.wmce.de) második helyén nyitott. Jobb helyeken ez a trendi, az előremutató kérdés legfeljebb az, hogy hova lehet majd hátrálni ebből a fényből? (Asphalt Tango, 2007) **** és fél
Konsonans retro: A Podolian Affair A moldovai határ túloldalán, az ukrajnai Podóliában él a Baranovszki család, melynek rokonságára a Konsonans retro rezesbanda épül. Egészen más világ ez, mint amerre a szomszédos Pacsirta jár, ők főleg békebeli ukrajnai és zsidó dallamokat játszanak, ahogy a lagzikon szokás, a mai, divatosabb megoldások kihívásaitól mentesen. Ám többek közt épp ettől olyan csodás ez a muzsika - minden porcikája végtelenül természetes, és minden hangjának súlyos gyökere van. Hogy ez kirívó felkészültséggel és méltó virtuozitással társul, azt talán nem kell mondanom, az viszont több misét is megér, amikor a rezesbanda a cappella férfikórusba vált át. Akkor borul a szív, és mindent elönt valami hátborzongatóan édes nosztalgia, mely egyszerre van távol és közel - s melytől és melyhez egyszerre jó elvágyódni. Ritka finom élmény! (Oriente Musik, 2007) *****
