A szinte helybéli - s nekem tök ismeretlen - Morotva Szerelem című albumával kezdtem, és rögtön feldobott. Hozzám egyből közel tud kerülni egy ilyen banda, mely tizenöt éve teszi a dolgát csendben, Tiszafüreden. Népdalokat dolgoznak fel szokatlan emelkedettséggel, s magabiztos arányérzékkel találva hangjukra a tradicionális parasztzene, illetve ennek a friss, autonóm átiratai között. Hangszerelés és tisztesség dolgában jeles az anyag: a vonónak súlya van, az oboa pompásan szárnyal, mindössze egyetlen kérésem lenne csupán: az énekbe - kivált, ha szerelmes - legközelebb majd több szenvedély kell.
Aztán a Söndörgő következett. Azon már túl vagyunk, hogy a Söndörgőben a Dunakanyar (no meg a Bartók- és Vujicsics-gyűjtések) délszláv zenei hagyományának majdani örökösét lássuk. Az a könnyed technikai bravúr, ami az Oj Javore című albumukból dől, elvarrt minden szálat: a Vujicsics együttes tanítványaiból (és gyermekeiből) tuti mester lett. Talán még nem árad belőlük az a fenséges elegancia, ami a felmenőikből, de van helyette mindent elsöprő-perzselő svung. Ez igen! A címadó jávorfának a szláv hagyományban mágikus ereje van, s most különösen messzire nyúlik: elég volt egyetlen érintés, hogy az Alföld pora és a hordalékával küszködő Tisza bomlott szaga mentén a dalmát tengerpart varázsát érezzem.
Nem tudom, észrevették-e, de ezen a vébén folyton a "kisebbet" bántották a bírók. S különben is, mindig az vesztett, akinek drukkoltam. Most már tudom, miért nem szerettem soha a focit. Még jó, hogy volt nálam egy másik szerelmes blokk, Kiss Ferenctől.
A Szerelemajtók a tavaszi fesztivál felkérésére készült és a Művészetek Palotájában mutatták be, A kékszakállú herceg várához passzintva. Kissnek valami olyan dolgot kellett írnia, ami Bartók népzenei ihletettségére fokuszál, s közben a Kékszakállúra is rímel - szóval adódhatott volna gondÉ De Kiss, hál' isten, nem lihegte túl. Az a világ, amely e hét tételben - e hét ajtón túl - feltárul, a népzenét gyűjtő Bartókhoz éppúgy kötődik, mint Kiss életművéhez, a Kolindától a Vízöntőn át az Etnofon Társulásig. S noha ezúttal egy komolyabb lélegzetű folyamatzenét hallunk, megússzuk bármiféle hamis pátosz nélkül - ez a társaság azzal a lendülettel és veretes ízzel muzsikál, mint rendesen, a magasba eresztve mindazt, amit számára a parasztzene és Bartók jelent. Ragyogóak a női karakterek: Palya Bea, Szalóki Ági, Szvorák Katalin; s ami a kíséretüket illeti, abban az Etnofon mellé szegődött még egy csomó ász, többek közt Ökrös Csaba, Balogh Kálmán, Dresch "Dudás" Mihály, Havasréti Pál és Szokolay "Dongó" Balázs. És úgy hallani, jó volt így együtt nekik.
S még mindig maradt egy húzós menetem!
Weöres Sándor Psychéje eredendő, zsigeri ügye Palya Beának; egyik-másik nekifutását hallhattuk már az Ágról ágra című albumán is. És most eljött az idő. Az időn kívül persze értő szövetségesekre is szükség volt - azokra éppen, akikből tavaly a Palya Bea Quintet formálódott. Szokolay "Dongó" Balázs, Lukács Miklós, Novák Csaba és Dés András rendelkezett annyi érzékenységgel és kreativitással, hogy Gryllus Samu zeneszerző - a kvintettre támaszkodva - a Weöres-szövegekhez felnőtt, elmélyült vállalkozással rukkolhasson ki. Mégpedig olyan zenei nyelvet teremtve, amely merészen lebeg a műfaji határok felett, a rusztikus roma szájbőgőtől a XIX. századi klasszikusok leheletein át a kortárs improvizatív muzsikáig.
Ezt a nyolcvanperces művet nem lehet háttérzeneként, csak úgy "mellesleg" hallgatni, ez - mint minden valamirevaló szerelem - totális ráfordulást kíván. Újra és újra, s közben pró-bára téve a bátorkodót. Nem ajánlott hát egyszerre "lenyelni", inkább kisebb dózisokban rágcsálva, belefeledkezve a Weöres-lírába, s hozzá Gyulai Líviusz rajzaiba: úgy ritka csemegének bizonyul.
Hát így. Mire eltelt egy hét, a sörből is kiábrándultam. A hidegtől általában megfájdul a torkom, s nekem az íze semÉ Amúgy tiszta vagyok. Ilyenkor szoktam jobbnak látni, ha csendben maradok egy jó ideig.
Morotva: Szerelem, Fonó, 2006; Söndörgő: Oj Javore, Periferic Records, 2006; Kiss Ferenc: Szerelemajtók, Etnofon, 2006; Palya Bea - Weöres Sándor: Psyché, Helikon, 2006
