Magyar Narancs: Hosszú évekig jelképes alakja voltál Pomáznak és Szentendrének - oda kötött az életed és a művészeted. Mit keresel Mezőszemerén?
Wahorn András: Azt, amit Pomázon is kerestem. Meg Amerikában. A fasz tudja...
MN: És mit találtál?
WA: Önmagamat. De itt most jó, különlegesen jó. Már nagyon beteg voltam, gyógyszereket szedtem a szívemre, szédültem, nem tudtam egyszerűen lenni, s amióta itt vagyok, ások és kapálok, jól érzem magam. Mintha valami kábítószer lenne a levegőben. Aki előttem lakott itt, az lusta volt, nem lehet ráismerni erre a házra, teljesen be volt nőve. Õt másra inspirálta a hely szelleme. Én viszont folyamatosan dolgozni akarok, és ha fel kell mennem Pestre intézkedni, már alig várom, hogy visszatérjek.
MN: Lelkiek miatt készült ki a szíved?
WA: Úgy is lehet mondani. Tudod, van olyan nézet, ami szerint minden szervi betegség lelki eredetű. A rossz máj a rosszmájúságnak, a vesék betegsége az egyensúlytalanságnak felel meg és így tovább. Ezt mind átnéztem, mert kerestem a bajom okát Amerikában, ahol jól éltem, más dolgom sem volt, mint magamba fordulni, amiből aztán mély depresszió lett. Akkor tanultam ezt meg, de nem tudtam kijönni belőle még azzal sem, hogy hazajöttem. Most itt, Szemerén három hónapja még jó.
MN: Mért pont Szemere?
WA: Véletlenül. Meglátogattam itt Bukta Imre festő kollégát, és kiderült, hogy van egy olcsó telek. Nekem az életemben nem volt ingatlanom, és nem is úgy nézett ki, hogy lesz, de itt elérhetővé vált; ráadásul mihelyt megláttam, és bejöttem a házba, úgy éreztem, itt akarok élni.
MN: Egyedül?
WA: Nem. Van barátnőm.
MN: Néhány héttel ezelőtt egy kávéház teraszán láttalak, egy kiállítás kapcsán jöttetek össze Lugossy Lacával, ef Zámbó Istvánnal és másokkal. Nekem ez olyan volt, mintha ülésezne a Bizottság... Barátság, emlékek, munkakapcsolat - mi köt össze titeket?
WA: Inkább csak a múlt, a jelenben nincs már. Már nem nagyon találkozunk. Ha lesz esély az együttműködésre, akkor majd valami emléket állítunk a Bizottság zenekarnak.
MN: Azt hallani, hogy ha nem is álltok újra össze, azért terveztek valami kiadványt, amihez épp anyagot gyűjtötök.
WA: Ilyen messzire nem jutottunk. A nekiindulás első lépéseiben sem egyeztünk meg.
MN: Miben állt a vita?
WA: Nem volt vita. Egyszerűen csak nem indult még el.
MN: Hát nem lehet könnyű... Hiszen ahogy a Bizottság a maga korában megszólalt és hatott, az különleges adománya a sorsnak, ugyanakkor annak a tudatában kellett utána élni, hogy ez a "kegyelmi állapot" megismételhetetlen.
WA: Mostanra valóban kiderült, hogy kegyelmi állapot volt, vagyis hogy az idő kijelölt minket és végrehajtotta velünk ezt a tettet. Amit persze mi mindannyian a magunk érdemének tartottunk. Aztán elmúlt, és az évek bebizonyították, hogy bármit teszünk, nem tud olyan fontos lenni. Azt a szót használom, hogy fontos, nem azt, hogy jó. De ez nemcsak velünk van így - általában így szokott lenni. Fiatalon valami kiemelkedőt alkotnak a művészek, később meg egyre jobbak lesznek, egyre többet tanulnak, de már senkit sem érdekel. Ez így van.
MN: Nem tudom... Ezt én másképp gondolom.
WA: Mondj ellenpéldákat! Nagyon szeretném, mert az adhatna reményt. De ha megnézem Paul McCartneyt, Frank Zappát vagy akár Thomas Mannt, azt látom, hogy van egy szinte önkéntelenül jövő robbanás, aztán mintha csak reprodukálnák magukat, holott az életük egyre izgalmasabb.
MN: Ismerek olyan újabb Paul McCartney-lemezt, ami számomra éppoly izgalmas, mint a korai dolgai. Inkább azt tartom kínosnak, hogy a kutyának sem kell. De ez most kevésbé izgat. Inkább arról kérdeznélek: miben látod az okát annak, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek hazai alternatív-underground kultúrája felett úgy járt el az idő, hogy nem vált hagyománnyá?
WA: Én nem érzem így. Nem múlt el nyomtalanul, látom a nyomát, ott van az olyan zenekarokban, mint a Bëlga vagy a Kispál és a Borz, s még nem tudom ki. Persze valami megváltozott. Abban az időben, amikor a fiataloknak a Magyar Ifjúság és az Ifjúsági Magazin volt az egyedüli kulturális tápláléka, s hozzá a rádióban heti egyszer a Komjáthy, akkor mindenki, aki valami mást vágyott, örömmel fogadta a Bizottság zenekart. Mert beleképzelhette mindazt, ami hiányzott neki. Most a média csak úgy lesi a vágyakat kielégíteni. Mindenféle zenekar van, mindenféle zene van, mindenki megtalálhatja a magáét. Ha akkor is lett volna Blikk és millió CD, ha adott lett volna mindaz, ami most a médiában van, nem biztos, hogy a Bizottság olyan népszerű lett volna. De az idő is megváltozott, maga a kor. Végbement egy nagyon fontos korszakváltozás, amelyben már nem az egyéniség a fontos, hanem a szolgálat.
Annak idején, a XX. században az volt a művész feladata, hogy senkire és semmire nem figyelve, csak a belső hangjaira hagyatkozva valami olyat hozzon létre, ami még senkinek nem jutott az eszébe, vagyis ami senkinek sem kell. Manapság egy másfajta, egy nehezebb feladatról van szó: a művésznek meg kell figyelnie a korát, és meg kell keresnie benne a helyét, hogy a kor igénye szerint a legkreatívabban tudja kihasználni magát. Ez egy újfajta gondolkodás.
MN: Te meg tudsz ennek felelni?
WA: Nem.
MN: Meg akarsz ennek felelni?
WA: Igen. Megpróbáltam. Vándoroltam a világban, de úgy látom, én azért lettem nagy művész, mert csak olyat tudok csinálni, ami senkinek se kell. És abban a pillanatban, hogy valaki azt mondja, Bandikám, csinálj valami ilyen és ilyen zenét, már nem tudok csinálni semmit sem.
MN: A Bizottság mindenkinek kellett. Még a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak is.
WA: A szándékról beszélek. Azt, hogy "senkinek sem kell", úgy értem, hogy senki sem számít rá. Az elképzelhetetlen volt, hogy bárki is megmondja nekünk, milyen zenét játsszon a Bizottság. Hogy azt kiszolgáljuk. Így értem.
MN: Hallgatod még a Bizottság-lemezeket?
WA: Nem.
MN: Egyáltalán nem izgatnak a régi dolgaid?
WA: Talán most már egy kicsit jobban. Amikor hazajöttem Amerikából, sokkoló volt, hogy mindenkit csak a régi dolgaim érdekeltek, s mindaz, amiért az elmúlt húsz-huszonöt évben küzdöttem, szenvedtem véres verejtékkel, senkit sem érdekel. De mostanra ez már lehiggadt bennem.
MN: Zenélsz, festesz, filmezel. Min múlik az, hogy épp melyikre van szükséged?
WA: Ahogy mondtam, a zenében, a képzőművészetben és a filmben is érződik a használhatatlanság. Ez a bája neki. Régen büszke voltam arra, hogy mindhármat csinálom, most már sajnálom. Azzal, hogy mindig átugrok egy másik médiára, megmenekülök az elmélyülés veszélyétől. Ahogy az idő telik, egyre inkább próbálom magam fegyelmezni, vagyis ha festek, akkor nem veszem fel a szaxofont, hogy az energia bent maradjon az ecsetben, s ne menjen át a szaxofonba. Úgy szoktam mondani, hogy művészet ott van, ahol valami képtelenség van. Ahol valami ütközés van. És ha mindig vált az ember, átmegy ide-oda, akkor ez nincsen. Ez a probléma a komputerrel is. Én tizenöt évig komputerrel foglalkoztam, nagyon aktívan. És nagyon nagy problémának bizonyult, hogy a komputer szinte teljesen határtalan: hatalmas változtatásokat lehet előidézni a mutatóujjad egyetlen kis mozdulatával. Az eredmény érdekes lehet, de nincs benne az az energia, ami az anyag és a szellem ütközésekor keletkezik. Még ha zenéről is van szó. Mert a zenében is egy anyaggal: a billentyűvel, a húrral játszom.
MN: Most itt Mezőszemerén mi a helyzet a művészettel?
WA: Most az nem érdekel különösebben. Már van sok művem, amit jó lenne eladnom. De e pillanatban jobban izgat, hogy sokféle földem van - homokos is, termő is, agyagos is -, meg vannak itt kövek, füvek és fák. Most az foglalkoztat, hogy mit tudok velük csinálni. Én azért sem tudtam igazán avantgárd művész lenni, mert mindig fontos volt nekem az anyaggal való fizikai érintkezés. És amikor az avantgárd afelé fordult, hogy ne foglalkozzon az anyaggal - mint a koncept art -, akkor én már nem tudtam beleszólni. És nem is érdekelt. De most hirtelen nagyon meggazdagodtam ezzel a darab földdel és házzal. Ahol úgy érzem, sok mindent tudok csinálni, amit eddig nem.
MN: Korábban nem volt a természethez közöd?
WA: Nem. Nagyon sokáig nem volt. Azért sem volt ingatlanom, mert mindig úgy éreztem, hogy oda kell mennem, ahol dolgom van. Most már nem akarok sehová sem menni, ez az egyik dolog, a másik pedig az, hogy túlzottan el voltam foglalva a saját szellememmel. Igazán úgy hat-nyolc évvel ezelőtt kezdtem el a növényekkel foglalkozni, még Amerikában, amikor megértettem, hogy lehet velük kommunikálni. Aztán a sivatagban megtanultam, hogy a kövekkel is fel lehet venni a kapcsolatot. Valószínűleg az öregedés jele, hogy az ember egyre érzékenyebb lesz, érzi az időt, érzi, hogy mások mit gondolnak, és érzi a természetet is.
MN: Megélni a festményeidből szeretnél?
WA: Igen, festményt lehet eladni. Rajzot nem nagyon vesznek, a gyűjtőknek az olaj és a vászon a fő érték. Úgyhogy próbálom minél jobban eladni ezeket a műveket, hogy folytathassam a kutatásaimat.
MN: Amerikában lemezeket is készítettél.
WA: Amíg kint voltam, szinte mindennap basztattam a komputert. A zenekészítés olyanná vált, mint a rajzolás. Az ember bekapcsolja a programot, valamit bejátszik, ráhúz ezt-azt, egy kis effektet, és már kész is van egy zene, amit el lehet menteni. Amerikában még volt bennem egy kis optimizmus, és kiadtam CD-ket, gondoltam, fontosak lehetnek, jó kritikákat is kaptam, de igazából nem sikerült elérnem a Bizottság zenekart reveláció tekintetében. Ez először elkeserített, aztán megszoktam. Amerikában kellett megszoknom azt is, hogy úgy lépek fel, hogy nem reked kint ezer ember a kapu előtt, hanem mondjuk kettő van bent összesen. Először ez is bántott, szinte megbénított, aztán később rájöttem, hogy jó ez, mert így legalább az ember teljesen őszintén, magának zenél.
MN: Akkor most a zenei pályafutásod megszakadt?
WA: A zenei népszerűségem szakadt meg, a pályafutásom nem. Ha megnézed a hard discemet, azon nem kettő, nem tíz, hanem száz CD-re való zene van. Gyönyörűek, de inkább filmzenéknek lennének jók. Eddig három filmben közreműködtem zeneszerzőként, s mindhárom díjat nyert, mégsem keresnek a rendezők filmzenékkel, pedig nagyon vágyom rá.
MN: Cadillac Drive sorozat. Ahhoz keveset néztem, hogy igazán megítéljem, de amit láttam belőle, az csalódást keltett.
WA: Bennem is komoly csalódottságot keltett. Igazából csak most kezdek rendbe jönni. Életemben először a szívem is tönkrement a munka közben. Most vettem először részt valamiben, amivel nem értettem egyet. Már a film készítésének az elején kiderült, hogy nem úgy lesz, ahogy megbeszéltük. És ez végig így volt. Nem tetszik, ami történt, és nem tetszik a film, sajnálom, hogy így alakult. Szerencsére eddig nem kellett ilyet mondanom. Ha úgy éreztem, hogy valami nem jó, felálltam.
MN: Az RTL Klubbal vagy a Fábry Sándorral való kapcsolatodban adódott gond?
WA: Mindben. Mindben.
MN: 1991-ben, amikor elmentél Amerikába, harmincnyolc éves voltál. Olyankor az embernek már nem szoktak rendkívüli illúziói lenni. Miben reménykedtél?
WA: Nekem mindig rendkívüli illúzióim voltak. Úgy éreztem akkor, hogy itt bezáródott a kör, amit akartam, elértem, és azt láttam a történelemben, hogy aki itt marad, az csak Magyarország számára lehet fontos. Ahhoz, hogy globálissá váljanak az alkotásai, Nyugatra, Amerikába kell menni.
MN: Volt előtted példa, akinek sikerült?
WA: A legnagyobb sikere Bartók Bélának volt, aki azért vált ismertté Amerikában is, mert ott élt. Szörnyű körülmények között ugyan, de néhány karmester így legalább megismerhette a munkáit, és azóta is színpadra teszik. Másról nem tudok. Abban reménykedtem, hogy majd én...
MN: A kint töltött évek változtattak azon, hogy mit gondolsz Magyarországról vagy a magyarságodról?
WA: Engem sosem érdekelt a magyarságom. Úgy éreztem, nem érdem, hogy ki hová születik. Nem érdekelt a magyar művészet sem. Ám ahogy telt-múlt az idő Amerikában, egyre érzékenyebb lettem a magyar nyelvre. Már oda jutottam, hogy ha magyar verset hallottam, sírva fakadtam. De igazából csak akkor derült ki, hogy mit profitáltam az amerikai létből, amikor hazajöttem. Így visszanézve érdekes dolgokat lehet megfogalmazni arról, hogy milyenek vagyunk.
MN: Milyenek vagyunk?
WA: Különös tulajdonságaink vannak, amik megkülönböztetnek másoktól. A magyar ember túlnéz mindenen, és az egóját mindenek fölé helyezi. Nem ismeri a lojalitást, és képtelen az együttműködésre. Cserébe a fantáziája végtelen. De a teremtésben már megakad, aminek panaszkodás vagy berúgás lesz a vége, aztán másnap folytatódik a szerencsétlenkedés. Ez persze nem baj, ilyenek vagyunk. És a nők nagyon jók itt Magyarországon. Az életnek is megvan az a minősége, amit nem kaphattam meg sehol. Mert ide születtem, és már nem tudok másokkal élni. Ezt kellett felfedeznem. Én is olyan vagyok, mint amit elmondtam.
MN: Úgy szokott lenni, hogy ha az ember elmegy innen, akkor vagy tudatosan kerüli a kinti magyarokat, vagy feltétlenül számítani szeretne rájuk. Te hogy voltál ezzel?
WA: Ez nem egészen így van. A magyaroknál nagyon ritka az összefogás. Los Angelesben és New Yorkban mindenféle kolónia van - a magyarra általában az a jellemző, hogy panaszkodnak egymásra, és veszekednek a tagjai. Vagyis vannak magyarok, akik elkerülik a magyarokat, és vannak, akik találkozni akarnak velük, hogy panaszkodhassanak a többi magyarra. Én mindkettőben részt vettem, mert érdekelt, de nagyon szerettem volna beilleszkedni az amerikai társadalomba.
MN: Mért nem sikerült?
WA: Mert magyar vagyok. Ami azt jelenti, hogy én sem tudtam az egómat úgy visszafogni, hogy együtt tudjak működni másokkal, hogy elviseljem, hogy egyedül vagyok a problémámmal és így tovább.
MN: Egy interjúban, amit tavasszal az Indexnek adtál, azt mondtad, főleg azért jöttél haza, hogy a lányod közelében legyél. Nagyon érdekelne Amerika és a családod viszonya.
WA: Én ki akartam vinni a családomat, ki is vittem, csak aztán jött az a negyven körüli őrület, amelyben úgy döntöttem, hogy többé nem élek velük együtt. S akkor megkértem a feleségemet és a kislányomat, hogy jöjjenek vissza Magyarországra.
MN: Õk ketten mentek utánad?
WA: Van még két fiam, de az egyik nem is akart kijönni, a másiknak meg nem tetszett egy idő után, és hazatért.
MN: Te pedig...
WA: Teljesen letisztítottam magam, abbahagytam a dohányzást és az italt, és elhatároztam, hogy újrakezdem az életem. Végül odáig jutottam, hogy úgy éreztem, mindent megpróbáltam... Ha a lányom nem akarja, talán nem jövök vissza, szívesen kimentem volna a sivatagba, mert attól nem vártam túl sokat, hogy hazajövök. De erre kért a lányom, s ezt tetőzve kaptam egy ajánlatot a Millenáristól. Amiről azt gondoltam, hogy az eddigi életem összegzése lehetne, mivel már nem hittem a művészetben úgy, mint régen, viszont mindig is érdekelt a kiállítás, a szemléltetés, a jövő, a technológia. Úgy éreztem, ezzel tovább tudnék lépni. (Wahorn Andrást a kormány kérte fel, hogy a Jövő Háza kuratóriumának elnökeként dolgozzon az intézmény működési koncepcióján, és vezesse a megvalósítását. Wahorn ehhez hozzá is kezdett, kidolgozott egy "jövőkapu" elnevezésű koncepciót, de munkakörülményei tisztázatlansága miatt visszalépett. A szerk.)
MN: Azon túl, hogy rácsodálkoztál a természetre, egyébként hogyan élted meg az öregedést?
WA: Szívesen főbe lőttem volna magam. Már régóta nem bírom az öregedést, az ízületi fájdalmakat, de visszatartottak a gyerekeim. Azt kellett megértenem, hogy a férfiember harmincöt-negyven évre van csinálva. Ez alatt nemcsak fizikailag megy tönkre, hanem történik még egy fontos dolog vele: felnőnek a gyerekei. És amíg az anya szerepe, a szeretet megmarad örökre, az apa szerepe, a meghatározás teljesen eltűnik. Ha felnőnek a gyerekek, manapság otthagyják az apát, hiszen egészen más életet élnek - más kultúrában, és sokszor egészen máshol. Az apa funkciója megszűnik. Ilyenkor szokták a férfiak elhagyni a családjukat, aztán új családot kezdenek, mert azt képzelik, hogy majd akkor jobb lesz. Sokat gondolkozhattam ezen Amerikában. Ott ezt "midlife crisis"-nak hívják, mert a "zárás előtti pánik" elég nagy baromság. Szerintem nekem nyolcvanéves koromban is fel fog állni a faszom, nem ez a probléma. Hanem hogy az életutam lezárult negyvenöt éves koromra.
Most itt, Szemerén úgy érzem, hogy talán lehet élni egy másik életet, csak nem kell ugyanazt várni tőle, mint az eddigitől.
