Királyság - Salif Keita a Vidor Fesztiválon (koncert)

Zene

Ennek a fele sem tréfa, csak lestem. Szeptember 4-én egy olyan, Nyíregyháza nevű kelet-magyarországi városba érkeztem, ami a legkevésbé sem emlékeztetett arra, amilyennek utoljára, úgy húsz éve láttam.

Ennek a fele sem tréfa, csak lestem. Szeptember 4-én egy olyan, Nyíregyháza nevű kelet-magyarországi városba érkeztem, ami a legkevésbé sem emlékeztetett arra, amilyennek utoljára, úgy húsz éve láttam. A belvárosa kivirult, sétáló vagy kávézó-söröző népek lepték el, az aszfalton krétarajzok, odébb meg, egykor kínosabb főiskolai éveim helyszíne, Sóstófürdő felé tartva tovább fokozódott a helyzet: az maga a csoda - panziókkal és villákkal, az állatkerttel és a tóval, a stranddal és hozzá a finom napsütéssel. Nem találok szavakat, mondom. (Az árak, az külön sztori - lényegében a fővárosban megszokottaknak a fele -, de most hagyjuk az árakat, elvégre egy kimondottan ingyenes fesztiválra jöttem.)

Vidor Fesztiválról azóta beszélhetünk, hogy Nyíregyházán újra megnyílt a (rekonstruált) Móricz Zsigmond Színház. 2001-et írtunk, amikor Tasnádi Csaba igazgató és Szabó Tamás művészeti tanácsadó úgy gondolta: "Az lenne az igazi, ha az egész város ünnepelne, nem csak azok, akik jegyet szereztek a díszelőadásra. Így aztán utcazenészekkel, bábosokkal, gólyalábasokkal népesítettük be a belvárost, s ennek olyan kedvező lett a visszhangja, hogy a város vezetésében azonnal felmerült a folytatás igénye." 2002-re megszületett a Vidor Fesztivál.

Hogy miért "vidor", annak ugyancsak megvan a maga története. Tasnádi még évekkel korábban, Szentendrén álmodott egy olyan színházi fesztiválról, ahol csupa vígjátékot mutatnak be. Nyíregyházán ebből kapott szárnyra a "vidámság és derű országos seregszemléje", mégpedig ingyenesen, mert - mint Szabó mondta - "a vidámság, az életöröm, a derű állampolgári jogon jár mindenkinek, földrajzi vagy szociális helyzettől függetlenül". Szabóék kezdettől több műfajban gondolkodtak, ugyanakkor azt tartották a legfontosabbnak, hogy olyan, markáns zenei programot kínáljanak, ami komoly szerepet játszhat a város imidzsének erősítésében. A színházi programokat amúgy sem turbózhatták tovább, hiszen azokra egy fél nap alatt elkel minden jegy, így végül a világzenére esett a választás. Abban látták az elmúlt évtized legtöbb zenei újdonsá-gát, s különben is: "A világzene az, amit sokkal többen szeretnek, mint ahányan ismernek. Erre mindenki rá tud hangolódni, pillana-tokon belül."

2002-ben még csak színház és film volt, 2003-ban indultak a koncertek, egyelőre csupa hazai fellépővel. 2004-re a programba csöppent egy-két külföldi is (René Aubry és Boban Markovic), tavaly meg már egészen masszív volt a felhozatal, Goran Bregovic menyegzői és temetési zenekarával, a La Famíliával, a Compay Segundo Orchestrával és Maurice El Médionival. Ami pedig az idei választékot illeti, az Szabó - és a szervezésben nélkülözhetetlen Marina Pommier - kifinomult ízlésén túlmutatva simán helytáll bárhol a világon, más kérdés, hogy Salif Keita és Eliades Ochoa nem ugyanabban az "osztályban" játszik, mint az újabban feltűnt zöld-foki Lura, kolumbiai Yuri Buenaventura és elefántcsontparti Dobet Gnahoré (és akkor a mieinket, Balogh Kálmánt, Palya Beát, Lajkó Félixet tiszteletlen módon nem említettem). A zenei programok durván harmincmillió forintra rúgnak a kilencnapos fesztivál százmilliós költségvetéséből, melyhez mintegy harmincmilliós médiatámogatás járult, s mely nem jöhetett volna össze az NKA, a városi és megyei önkormányzat, illetve a Kelet-Magyarország című lap tá-mogatása nélkül. Ami pedig nem zene, az filmvetítés a Kossuth téren és a Hollywood Multiplexben, bábszínház szerte a megyében, kiállítások (Salvador Dalí, Rippl-Rónai, Wahorn András) a Jósa András Múzeumban és a megyei könyvtárban, no és egy csomó "szétszórt" színházi előadás, többek közt Badár és Szőke a Büntetés-végrehajtási Intézetben, Berecz András a Művész Stúdióban. Engem persze csak a Salif Keita érdekel...

*

Salif Keita igazi "király", de az élettörténetét most csak egy gyűszűnyi dióhéjban mondhatom el. A Manding Birodalmat alapító Szundjata Keita leszármazottjaként született a mali Djoliba faluban, ahonnan száműzték szegényt. A törzsi hiedelem azt tartotta ugyanis, hogy az albínók természeti csapásokat hozhatnak a népükre, ráadásul az apja is kiakadt, mert Salif - nemesi származása dacára - muzsikusnak készült. Karrierje a hatvanas évek végén, a legendás bamakói Rail Bandben indult, '73-ban azonban átszállt a szomszédos Les Ambassadeurs-be, majd ezzel a nyugati turisták által felkapott Elefántcsontparton kötött ki. A nyolcvanas évek elején Párizsba települt, ahonnan elektronikus tánclemezeivel (Soro, Kö-Yan, Amen) bevette a fél világot, aztán a kilencvenes évek végén visszatért Bamakóba, s a legújabb két lemezén (Moffou, M'Bemba) megint "tiszta" afrikai - és jobbára akusztikus - muzsika hallható. Magyarországon egyszer járt: 2000-ben, a Szigeten.

Hát így.

Miután a patinás Krúdy fogadóban benyomtam egy tájjellegű borjú bécsit, átsétáltam hozzá a Szindbád Hotelbe, hogy kifejezzem hódolatomat. De már a legelején - a tavaly megjelent Lost Album rejtélyes történetéről kérdezve - sikerült zavarba hoznom...

- Lost Album...? - nézett rám tanácstalanul, mint aki úgy hiszi, nincs neki olyan.

- Hogyne, alig pár hete, hogy megkaptam. The Lost Album a címe, és 1980-ban vette fel Elefántcsontparton, Kanté Manfilával. Azt írják a borítóján, hogy most jelent meg először.

Na, erre beugrott...

- Ja, azon tradicionálisakat játszottunk. De nem veszett el, annak idején bakeliten kijött.

- Kanté Manfila azóta is, szinte valamennyi lemezén gitározik. Mi teszi ilyen különös jelentőségűvé?

- Manfila bölcs és igazi társ, együtt vagyunk az Ambassadeurs óta. Úgy kötődöm hozzá, mintha a testvérem lenne.

- A legújabb lemezüket újra az akusztikus hangszerek uralják, akár a Lost Albumot. Sőt úgy tűnik, mintha trend lenne ez most Nyugat-Afrikában.

- Ez így van rendben. Amíg az ember fiatal, addig utazik, ismerkedik, kísérletezik, aztán hazatér, és marad a gyökereinél.

- A címadó M'Bembával Szundjata Keita előtt tiszteleg. Az ilyen főhajtás eddig a griot-k privilégiuma volt. Hogyan látja, enyhült a kasztrendszer szigora?

- A nemesektől soha nem állt távol, hogy muzsikáljanak. Ma azonban a többi kasztból is egyre több zenész emelkedik ki, ennyiben komoly változás van.

- Amúgy ez a M'Bemba egy kiköpött tánclemez, kerülve a politikát. Tudatos lépés volt mellőzni a társadalmi gondokat?

- Táncoltatni akartunk akusztikus zenével - ez volt a célunk.

- Amióta újra Maliban él, a politika nem is avatkozik az életébe?

- Eddig nem kellett foglalkoznom vele, de most eljön az ideje. '94-ben volt nálunk egy forradalom, ami elsöpörte a diktatúrát, és demokratikus viszonyokat teremtett. Azután jó érzés volt hazatérni. De most megint a személyi kultusz jelei mutatkoznak, s ez veszélyt jelent a demokráciára, úgyhogy a zenészeknek is harcolniuk kell.

- A M'Bemba borítóján elég fura katonai öltözetet visel.

- Napóleoni ruha, afrikai sapkával és a táncosok tollaival. A békét szeretném hirdetni vele.

- Híres az albínók jobb sorsáért folytatott küzdelméről.

- Van egy alapítványom, védőkrémet adunk a gyerekeknek, s most kórházat építünk.

- És akiket rituálisan feláldoznak, akiket kivet magából a társadalom...?

- Ez már korántsem olyan jellemző, mint régen. A folyamatos kampányok szerencsére változtattak az emberek gondolkodásmódján.

- A lemezén a legjobb mali és guineai muzsikusok sorakoztak fel. Koncerten mi jön át ebből?

- A színpadon van a zenekarom törzse, van közöttük, akivel '78 óta dolgozom. A fiatalabbak pedig mindent el tudnak játszani.

*

És el tudtak, valóban. Három gitár, kora, dob, ütősök, vokalisták, ahogy kell. "Ma van a születésnapom - adta meg a hangot Salif -, és azt szeretném, ha együtt ünnepelnénk tánccal."

Nem kellett kétszer mondania. A sörpadokról megemelkedett a Kossuth tér, márpedig nem kis tér az, lehettek rajta vagy öt-hatezren. És mire leperegtek a '99-es Papa és a tavalyi M'Bemba album fergeteges tempójú számai - köztük a Mandjou című '78-as Ambassadeurs-klasszikussal -, elszabadult menny és pokol: az eksztatikus Madant már a színpadon ropta végig az a tíz-tizenöt feltörekvő "kiválasztott", akinek Keita király a kezét nyújtotta. Hiába, akkor az igazi, amikor már nem bír magával az ember...

Ennek a fele sem tréfa, mondom, csak lestem. Egy példaértékű fesztiválon egy elképesztő koncert, s hozzá a tanulság: jobb helyeken a tánczene maga a mélység és maga a távlat - maga a súly.

Neked ajánljuk