The Klezmatics: Wonder Wheel Woody Guthrie, az amerikai népzene és munkásmozgalom hérosza a negyvenes évek végén Brooklynban élt feleségével és négy gyermekével. Anyósa, Aliza Greenblatt népszerű jiddis költő volt, így került kapcsolatba a helyi zsidó közösséggel, s bizony tetszett neki az a világ, melyben a bevándorlók és mindenféle "lecsúszott" népek békességben és szolidaritásban boldogultak. Az a jókora adag, korábban ismeretlen dalszöveg, amit Guthrie lánya, Nora a Klezmatics kezébe tett, erre a meghittebb, mosolygósabb Guthrie-ra vall.
Amiként a megzenésítésük is. Fülbemászó, letisztult és végtelenül "alázatos" dalokat hallhatunk - nagy részük egészen rendkívüli. Egyiket a blues, másikat az ír muzsika, a harmadikat a klezmer vagy éppen a sűrűbb pszichedélia szele járja át: könnyedén, épp hogy csak érintve, guthrie-san s közben mélyen klezmaticsesen. Egy ugyanolyan nagy találkozás pillanataiként, mint amilyen Chava Albersteiné és a Klezmaticsé volt a tíz évvel ezelőtti The Well albumon, csak most Susan McKeown hangja bűvöl el. 2005-ben a Klezmatics már az asztalra tett egy csokrot Guthrie Hanuka-dalaiból (Woody Guthrie's Happy Joyous Hanuka), de az szolidabban ragadott el. A Wonder Wheel egészen más - ezt 2006 egyik kimagasló teljesítményének tartom. (Jewish Music Group, 2006) *****
Afel Bocoum & Alkibar: Niger Afel Bocoumnak nem lehet könnyű. Most rá, Ali unokaöccsére vár az a küldetés, hogy a hardcore mali bluesban betöltse azt az űrt, ami Ali Farka Toure halálával keletkezett. Persze együtt dolgoztak vagy harminc évig, a '92-es The Source óta hallható Ali lemezein is, szóval mindent tud arról a nyelvről, amelyben pontosan érti egymást az ősi egyhúros hegedű és az elektromos gitár. De Afel azt is tudja: mindez mit sem ér, ha nincs mögötte egy másik, egy nem kevésbé autonóm személyiség.
Nos, ettől jó ez az album. Egyfelől fejet hajt mélyen, s megidéz egy ritka utat, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy ezzel nem lehet vége, hogy merre tovább. (Contre Jour, 2006) **** és fél
Menwar: Ay Ay Lolo Az Indiai-óceán - Afrikától délkeletre eső - szigetei közül eddig főleg Réunionról érkezett hír: oda való Danyel Waro, Granmoun Lélé és René Lacaille, hogy csupa nagyot mondjunk. Az elmúlt év azonban a szomszédos Mauritiuson robbant: a kreol kisebbség rituális sega muzsikáját újraértelmező Menwar nyomán. Kinek nevét "Menuárnak" ejtjük, vagyis semmi "háborúskodás", jóllehet a sega korántsem mentes a forradalmi hevülettől: mindig is az elnyomottak, a valamikori rabszolgák kapaszkodója volt. (Ám nem is kell olyan messzire menni. Az albumot indító Lotis például arról a kétezer chagosi lakosról szól, akiket 1968-ban azért kergettek el a szülőföldjükről, hogy az amerikaiak katonai bázist létesíthessenek ott.)
No de ennyit erről. Ami fontosabbnak tűnik most: a sega főleg dobokra és egyéb ütő- meg csörgőhangszerekre épülő transzzenéjét Menwar gitárokkal - funkkal, rockkal és blueszal - szőtte át, valami olyasmit teremtve így, ami egyszerre unikális és ismerős, lokális és globális, korra, nemre, bőrszínre tekintet nélkül fogyasztható, s legfőképpen több mint emlékezetes: egyenesen kiváló. (Marabi, 2006) *****
Rachid Taha: Diwan 2 Volt már ilyen. 1998-ban, amikor Rachid Taha a Diwan első menetével állt elő, pályafutása legnagyobb szakmai sikerét könyvelhette el, annak dacára, hogy addig nem a Diwanra jellemző akusztikus-nosztalgikus arab slágerekkel, hanem éppen ellenkezőleg: technós és rockos fúziókkal foglalatoskodott.
És most újra nekifutott. Egy kevés a francia sanzonok közül is előkerült, de a fő csapás újra a múlt idejű Egyiptom és Algéria, ha úgy tetszik, Taha gyermekkorának rádiós slágerei, a dalszerző Dahmane El Harrachi kitüntetett szerepével - persze portalanítva, felfrissítve, s karcos-tahásan.
Mindezzel eddig nincs is baj, sőt az is a pakliban van, hogy ki-ki a számok közül is kiválassza a maga csillagát, mégsem úszható meg e lemez némi keserűség nélkül. Egyrészt, mert valamennyi dala jóval tovább tart a kelleténél, másrészt meg azért, mert hallottunk már ilyet Tahától, és akkor jobbat, jobban. (Wrasse Records/ Universal/IndieGo, 2006) **** alá
