A napokban újra megnéztem azt az Iggy Pop-koncertfilmet, amelyben megőrjítette a párizsi Olympiát. Kiss My Blood a címe, DVD-n nálunk is kapható, és '91-et írtunk, amikor a rendező Tim Pope-nak látszólag eszköztelenül, egy "szimpla" koncertfilmben tökre sikerült megmutatni Iggy savát, borsát, mítoszát. Van itt egy kis vér, egy kis meztelenkedés, totál beindultság és repkedő mikrofonállvány; ennek az apró, csupa izom-ideg pasasnak nincs egy percnyi nyugta, sőt, ebben a két órában egy rossz száma sincs. Többek közt az összes Stooges-klasszikussal.
Stoogesnak Iggy 1967-től 74-ig működő zenekarát nevezték, mely tavalyelőtt végre feltámadt. Az úgy volt, hogy a 2003-as Skull Ring albumra Iggy négy számot az ő régi cimborái, Ron és Scott Asheton közreműködésével vett fel, aztán a következő évben - újra mint Iggy & The Stooges - koncertezni kezdtek, és most, augusztus 15-én itt lesznek a Szigeten.
*
A hatvanas években két súlyos színtere volt az amerikai undergroundnak: New York és Detroit. Egyikben sem rettentek vissza a "zajongástól", de míg a New York-i Velvet Underground a minimalista kortárs zene körül szimatolt, a detroiti Stooges a free dzsessz hatása alá került. Ez a spontaneitás amúgy is kapóra jött egy olyan bandának, amely a dalszerzéshez és a hangszerekhez keveset konyított, inkább az "életre-halálra szóló" előadásmódban volt érdekelt.
A Stooges megalakulása előtt Iggy (szül. James Newell Osterberg, 1947, Ann Arbor, Michigan) az Iguanas nevű középiskolai zenekarban, majd a Prime Movers nevű bluesbandában dobolt. Érettségi után körülnézett Chicagóban, aztán hazatért, és azokkal a középiskolai haverjaival, akik addig Dirty Shamen néven próbálkoztak, '67 tavaszán összehozta a Psychedelic Stoogest. "Teljesen a fejünk után mentünk - olvasható I Need More című önéletrajzi könyvében -, azt csináltuk, amit senki más. Ezek a fickók egy pár évvel fiatalabbak voltak nálam. David Alexander apja hentes volt, az anyja háztartásbeli, nagyon ideges fajta. Dave egy kis, százötven fős faluból származott, amely ezeket az igazán degenerált gyerekeket szokta kitermelni magából, de később Ann Arborba költözött. Tizenkét éves korában már ragasztón és Romaliron élt, talán Seconalon is, meg az isten tudja, hogy még min. Züllött volt, a velejéig rohadt. Ha tíz percnél többet kellett dolgoznia, már nyafogott. De benne akart lenni a bandában, és volt autója meg pénze, ami nagy attrakció volt akkoriban. Tudott szerezni egy erősítőt és basszusgitárt, így aztán bevettük.
Scott Asheton - ő volt a fiatalkorú bűnöző. Olyan Elvis Presley-s karakter, igazán jóképű, és igazi jampec, kemény bunyós. Az iskolából kimaradt. Az apja meghalt - az övé és Roné, mert testvérek voltak -, így nem nagyon fegyelmezték őket otthon. Annak a lemezboltnak a közelében lógott, ahol akkor dolgoztam, amikor a Prime Moversben doboltam. Ott lógott a lépcsőkön, olyan volt, mint egy parasztfiú, egy kemény parasztfiú a csatornatöltelék és az útonálló között. Megkérdezte, megtanítanám-e dobolni. Tetszett nekem, úgyhogy azt mondtam, megtanítom. Leült a dobszereléshez, és elkezdett dobolni. Scotton keresztül találkoztam a többiekkel: Dave-vel és Ronnal."
*
A Psychedelic Stoogesból '68 elejére lett Stooges; addig instrumentális zenét játszottak, és Iggy nem énekelt, hanem hawaii-gitározott. Ez a Stooges aztán hamar kitűnt, a híre pedig egészen New Yorkig terjedt, ahol az Elektra kiadó lemezszerződést kínált neki.
Ami a Stooges renoméját illeti, az tényleg nem lehetett semmi. Egy banda, amelyik mocskosul nyers rock and rollt játszik, és elképesztő show-kat csinál. Trágár és önpusztító, Iggy meztelenül vonaglik és csahol, a teste hol csupa sár, hol csupa mogyoróvajkrém, beleharap a mikrofonba, üvegszilánkokkal hasogatja a mellét és így tovább.
Bizony, amivel az angol punkmozgalom a hetvenes évek közepén pukkasztgatta az Egyesült Királyságot, azt a Stooges már rég elsütötte, Ron Ashetonnak náci szerkója is volt. No, és a Stooges tényleg "három akkordból" állt össze - ki is akadt az Elektra, amikor az első lemezük felvételére úgy érkeztek, hogy csak öt számuk (az Ann, a Little Doll, a No Fun, az 1969 és az I Wanna Be Your Dog) volt. Erre még hármat összedobtak a szállodábanÉ
De azért nem ilyen színrózsás a sztori. Hogy a Stooges című album várakozás alatt fogyott, az egy dolog - ettől még a következőre bizalmat kaptak az Elektrától, és 70-ben felvehették a koszosabb-dzsesszesebb Fun House-t, kiegészülve a szaxofonos Steve MacKayjel. A gond inkább az volt, hogy a showbusiness és a dzsanki lét kettős szorításában eldurvult a légkör: Iggy már nemcsak magát, hanem a közönséget is brutalizálta, aztán sűrűsödni kezdtek a személycserék: a folyton piás Dave Alexander helyére Zeke Zettner került, Bill Cheatham beszállt másodgitárosnak, de őt hamar James Williamson váltotta, Steve MacKay pedig lelépett, és saját bandát csinált. A helyzet az volt, hogy a fűvel, az LSD-vel és a kokainnal még csak "elboldogulgatott" a zenekar, de miután rákattant a heroinra, kontrollálhatatlanná vált. Így aztán otthagyta a menedzsere, hamarosan kirúgta a kiadója, Iggy pedig úgy lepusztult '71 nyarára, hogy úgy döntött: kiszáll. Hazatért a szüleihez, hogy összeszedje és kitisztítsa magát.
Nem kellett sok. 'sszel már New Yorkban tanyázott, s az RCA kiadó munkavacsoráján megismerkedett David Bowie-val, aki a MainMan menedzsmenten át CBS-szerződéshez juttatta. Iggynek csak annyi dolga volt, hogy túlessen heroinelvonó methadone-kúráján, aztán nekivághatott Londonnak. Felmerült, hogy James Williamson mellé új társakat keressen, meg is hallgatott párat, de aztán az Asheton fivéreknél maradt. Iggy and the Stooges - innentől ez lett a nevük, a '73-as Raw Power album már így készült. Amúgy megint kutyafuttában, és megint egy csomó kiváló nótával - nagy kár, hogy sikerült "lealázni" őket a keverés során. 'sszel amerikai turnéra indultak, de akkor már az utolsókat rúgták, volt koncert, amit három szám után abba kellett hagyni, és volt, amikor félni kellett: Iggy a színpadon megöli magát. '74 februárjában egy detroiti koncert után Iggy felhívta Ront: "Figyelj, én nem bírom tovább." S ezzel (majdnem) véget ért a sztori.
*
Iggy szólókarrierjébe most - e cikk tárgya és terjedelme miatt - ne menjünk bele. De előtte, '75-ben még felvett egy anyagot James Williamson zenekarával, részben Stooges-korabeli számokkal. Ez Kill City címmel '78-ban jelent meg a kettejük neve alatt, de azért valamennyire Stooges-lemez ez isÉ És igazán klassz!
Azóta harminc év telt el. Nézhetjük bárhonnan, rejtély és csoda: Iggy Popot nem tudta kicsinálni sem a heroin, sem az az időzített bomba, ami ötvenkilenc éve hajtja. Iggy Popot Iggy Pop sem tudta kicsinálni. Kijött egy bő tucat stúdióalbuma, közülük egyik-másik (The Idiot, Lust For Life, Brick By Brick) a mainstream piacon is kaszált, híres emberek kísérték, még a diszkótól sem riadt vissza (Blah Blah Blah), ugyanakkor mindig is a pakliban volt, hogy újra robbanjon a Stooges katlanja (Instinct, American Caesar, Naughty Little Doggie). Mint ahogy valamirevaló Iggy Pop-koncert sem volt - sem a hetvenes, sem a nyolcvanas, sem a kilencvenes években - a Stooges klasszikusai nélkül. Mint fentebb, Párizsban.
És most tessék, megint.
De ha a Stooges nem az egyedüli stigmatikus korszaka lett volna Iggy Pop pályafutásának, ennek a "feltámadásnak" akkor is megvolna a súlya. Hiszen az olyan sokat mond, amikor hazatalál az ember.
Iggy and the Stooges: Iggy Pop - ének, Steve MacKay - szaxofon, Mike Watt - basszusgitár, Ron Asheton - szólógitár, Scott Asheton - dob. Ebben a felállásban készült a 2004-es Live In Detroit című DVD és a Telluric Chaos című koncertalbum. (Az alaptagok közül Dave Alexander 1975-ben kábítószertől meghalt.)
Források: Mike West: The Lives & Crimes of Iggy Pop; Iggy Pop-Anne Wehrer: I Need More; Per Nilsen: The Wild One
