Ezt persze én mondom, a számok egészen mást tükröznek, elvégre a látogatók száma évről évre emelkedik: idén 97 országból 2500 regisztrált és 240 stand vétette észre magát. Eszerint a WOMEX immár biznisznek sem lehet az utolsó, szemben a kilencvenes évek második felére tehető hőskorával, mikor is meghitt és családias, forradalmi és küldetéses, színvonalas és eredeti volt, csak éppen teremtője, a berlini Piranha kiadó majdnem csődbe ment. (Mint például 1998-ban, Marseille-ben.)
Hogy a világzene térhódítása nem úszható meg a műfaj hígulása nélkül, az nem különösebben meglepő. Még talán az sem, hogy megesik: egyik-másik ügynök mintha azzal az arckifejezéssel és hanghordozással kínálná a zenekarait, amit egy televíziós mosóporreklámból lesett el. Na most, Sevillában szörnyen sokan kínálták, csak úgy dőltek az írott cédéhegyek, a végén pár kilót magam is a szállodában "felejtettem". De ez, mondjuk, a vásározás természetéből adódik; az igazi gond nem itt van. Hanem ott, hogy a WOMEX-ektől ugyancsak elválaszthatatlan koncerteket ezúttal minden eddiginél mélyebbre alázták. A három koncerthelyszínből kettő (egy közös csarnokban közös hangosítással) élvezhetetlenül szólt, a nyelvi macerák és a sovány beállási idő miatt csak azok a zenekarok boldogultak, akik saját technikai személyzetet hoztak, továbbá a mediterrán szervezési tempó (késve intézett vízum és szponzoráció) miatt lemaradt két zenekar (Kassai Allstars, El Gran Silencio). Ez nem pénz-kérdés, ez hozzáállás dolga, éppen úgy, mint ahogy rettenetesen gazdátlannak bizonyult az egész koncertprogram.
Volt idő, amikor a döntés és a felelősség 1 darab művészeti vezető kezében volt, akit aztán "köpködhettünk", ha szar volt a buli. Az utóbbi években azonban heten lettek - nem törpék, nem gonoszak, hanem "szamurájok" -, s innentől el lett maszatolva a sztori: kinek van most kedve az után nyomozni, hogy mondjuk a botrányosan dilettáns olasz La Etruria Criminale Banda vagy a mérhetetlenül közhelyes angol Salsa Celtica hogyan keveredhetett ide? A zsűri ízlése a hunyó? Vagy csupán képtelen a nyomulós kapcsolatoknak, támogatóknak ellenállni?
No de ennyit a bevezető morgásról. Illetve még egy adalék: 2003-ban (szintén) Sevillában ezerszer jobb körülmények között zajlottak a koncertek, akkor nem a Kongresszusi Központ, hanem a '92-es sevillai expó területén. És ha valaki kérdezné: idén nem volt a WOMEX-en magyar zenekar. (A standok közt azonban nagy előszeretettel botolhattunk a Magyar Könnyűzenei Exportirodába, a barackpálinka-kedvelő úri közönség megkülönböztetett örömére.)
Na, most mély lélegzetet veszek, aztán egy másikat, és megpróbálok kimondottan jóindulatú lenni. Ez esetben azt mondhatom: a sok-sok "szolid" koncertből jó pár messze élvezhetőbb lett volna, ha adekvátabb körülmények közé kerül. Például az izraeli Boom Pam egy kis táncos klubba, ahol átjön az a könnyedség, ahogy két villanygitárra, tubára és dobra fordítja a mediterráneum, a Balkán és Izrael slágereit. (Lemezen: Boom Pam, 2006.) Az argentin énekes-zongorista-harsonás Juan Carlos Cáceres dzsesszes tangója pedig egy színházteremben ütött volna, mondjuk a Zöld-foki-szigetekről érkező Tchéka után. Az énekes-gitáros Tchéka most alapos és friss remény: teljesen másképp fest, mint bármelyik zöld-foki ismerősünk. Az afrikai eredetű batuko ritmusra alapozva teremtette meg mély érzésekkel átszőtt, külön bejáratú, intim világát, minimális akusztikus kísérettel és erőteljes kisugárzással. (Ha a tájékozódásban segít e párhuzam: a benini Julien Jacob keltette élmény ilyen.) Érdemes beleszagolni; lemezen: Nu Monda, 2005.
Darko Rundek nem a helyszínt, hanem a hangosítást szívta meg, pedig utolsó lemezéhez (Mhm A-ha Oh Yeah Da-Da, 2006) képest felülmúlta magát. Mielőtt 1991-ben Párizsba települt, ahol összehozta Cargo Orkestar nevű társulatát, menő rocksztár volt Zágrábban, és most sem jár rossz úton, csak több kibukottság, több szenvedély, több elragadtatás kéne balkános-franciás sanzonjaiba. A Mauritius-szigetekről érkező Menwar sem bírt rendesen megszólalni, noha a lemeze (Ay Ay Lolo, 2006) alapján sokat vártam tőle. Szabadságharcos fíling egy csomó helyi ütőhangszerrel, kalimbával és gitárokkal: sega ritmusok, transz, költészet és rock - akik a nyáron hazánkban járt Danyel Waróra vevők voltak, nézzenek utána azonnal.
Bármily kínos, az énekes-gitáros Afel Bocoumról lemaradtam. Pedig nem akárki, Ali Farka Touré halála óta alighanem ő - a Touré-lemezekről jól ismert tettestárs - a hardcore mali blues legtöményebb ügynöke. Alkibar nevű zenekarában gitárokkal, lopótökkel és az egyhúros njarka hegedűvel, mese nélkül, ahogy kell. (Lemezen: Niger, 2006.)
Persze jó hírem is van. Például a detroiti Nomo. Hófehér társaság koromfekete tánczenével: zúzós afrobeat és instrumentális funk, rengeteg stramm fúvóssal, és kimondottan frissen, az afrobeatreneszánsz lanyha utánérzése nélkül. (Lemezen: New Tones, 2006.) Aztán itt volt a hatvanhét éves Petrona Martínez, egyenest Kolumbiából. Azt tanúsítva, hogy még a WOMEX-en sem kell komolyan venni, ha a zenekarok/ügynökségek/kiadók zöme fúziókról papol: már legalábbis egy tradicionális cumbia zenekarnak nem kell több, mint pár dob, egy furulya és egy Petrona-nagyságrendű hang, hogy meginduljon a hegy, özönöljön a víz. (Lemezen: Colombia: Bullerengue, 1998.)
De bármiképp is, nálam a szaxofonos Karl Seglem volt a tuti nyerő. Úgy estem be, hogy a nevét sem hallottam korábban, pedig vagy húsz éve fut, s túl van húsz lemezen. Ejnye. Nézem a neten: Garbarekkel szeretik párhuzamítani - hát, nem tudomÉ Norvég etnodzsessz, ez mondjuk tény. Feszes-rockos gitárokkal, alásimuló hardanger hegedűvel, pöcsölés és gagyi nélkül, bele a gyomorba, lerágott csontok nélkül. Na végre, bólogattam, ez igenÉ! (Lemezen: Budda & Reven, 2005.)
Hát így.
Zárszó?
Az nincs. Mit mondhatnék? Negyven koncert három estére - ameddig bírtam, rohangáltam; amennyit bírtam, dühöngtem; amennyire bírtam, odavoltam. Akiket bírtam, megöleltem. Na ja. A világ egyetlen valamirevaló, rossz passzban levő világzenei vására már csak ilyen.
Jövőre ugyanott. S talán nem ugyanígy.
Sevilla, október 24-28.
