Hiába, na, a mánia az mánia, még ha vinyl is a neve. Történt, hogy még decemberben, egy emelkedett, ünnepi pillanatban rákattantam a neten a régi idők bakelitlemezeire. Az lehetett, gondolom, hogy ahogy öregszik az ember, rendet akar: úgy mégsem dobhatja fel a bakancsát, hogy megfeledkezett valamikori vágyairól.
Más kérdés, hogy nekem még álmodozva is dolgozni adódott kedvem: éppen egy készülő válogatáshoz kellett feltérképeznem azokat a magyar lemezeket, amik anno csak külföldön jelenhettek meg. No de nem akarom mentegetni magam... Különben is, alighanem a mindent elsöprő CD-gyártás volt a hunyó.
Mert akkor, úgy tizenöt-húsz éve a magamfajta könnyen elcsábulhatott: onnantól nemhogy nem játszottak az egykori vinylvágyak, de egyenesen CD-n kellett minden, beteges módon még az is, ami már megvolt bakeliten. Elég szörnyen hangzik, nem?
De igen. Jobb is, ha lépünk.
Szóval a magyarok bakeliten.
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulója áldott korszaka volt az akkor progresszív folknak nevezett zenekaroknak: ahhoz túl magasan szárnyaltak, hogy idehaza labdába rúghassanak, Nyugaton viszont, ha feszített tempóban is, de nagyon kellettek: a lemezkiadóknak éppúgy, mint a koncertszervezőknek. A zászlóvivő, a legtöbbet emlegetett, s a csúcs a Kolinda együttes volt, melynek 1976 és 79 között három maradandó ragyogású albuma jelent meg Franciaországban (Kolinda, Kolinda II., 1514), s melynek egyik-másik tagja utóbb valamelyik hasonszőrű bandának is nyomatékot adott: így például Kiss Ferenc a Vízöntőnek, Dabasi Péter pedig az Unikumnak, majd a Makám & Kolindának.
Engem most az Unikum érdekelt. Mert arról lemaradtam. Annyit tudtam csak, hogy készült egy lemeze Svájcban, illetve hogy afféle láncszemet képezett az 1979-ben megszűnő Kolinda és az 1981-ben megalakuló Makám & Kolinda között. Azóta eltelt egy negyedszázad, éppen ideje volt, hogy a végére járjak ennek a históriának.
Úgyhogy nekiláttam a közismert vadászmezőkön feldobni a nevét. (Mondok párat az újonnan érkezőknek: www.musicstack.com, www.gemm.com, www.vinylexpress.nl, www.netsoundmusic.com, a licitálni bátraknak: www.ebay.com.) És nem kellett sok, egy hónap múltán felbukkant. Huszonkét dollár, alkalmi vétel, egy osztrák kereskedőtől kaparintottam meg. Alig használt példány, semmi sercegés, ronda zaj. De ez a legkevesebb. Hanem ami a lényeg: éppen ahogy elképzeltem, ritka erős, helyenként szívbemarkoló anyag. Kifinomult improvizációs készségről és a kelet-európai népzenéktől való mély érintettségről tanúskodó, a Kolinda és a Gépfolklór hagyományához is kötődő, friss és időtálló muzsika.
Miután meghallgattam, először a kolindás Dabasi Péternek írtam: hogyan született a lemez, miért nem lehetett róla hallani, meddig működött a zenekar, hogyan lett belőle Makám & Kolinda és így tovább...
Mire ő:
"A Gépfolklór és a Kolinda első formációjának felbomlása nagyjából egy időben, 1979-ben történt. Mivel a Kolindához fűződő külföldi kapcsolataim megmaradtak, a felbomlás ellenére jöttek a potenciális koncertlehetőségek, elsősorban Svájcból és Németországból. Jól ismertük egymást, és szabadok voltunk, így gyorsan egymásra találtunk - Róbert Gyuri, Balázs János, Széll András és magam. Laza örömzenélésnek indult, és az is maradt a zenekar. Nagy terveink nem voltak, de a Kolinda és Gépfolklór felbomlásából adódó hiányt kiválóan betöltötte. Váratlan és esetleges módon keletkezett ez a svájci lemez is, amit kábé két óra alatt vettünk fel egy templomban. Valami magánkiadás lehetett, sajnos semmilyen kapcsolat nem maradt a kiadójával. Itthon sem nagyon dicsekedtünk vele, az akkori szabályok szerint teljesen illegális volt egy ilyen kiadvány. Két év volt ebben a csapatban és ebben a zenében. 1981-ben lezárult a történet; az utána megalakult Makám & Kolindával közvetlen kapcsolata nincsen."
Aztán Balázs Jánost hívtam, elvégre ő volt a zenekarvezető. - A lemezen hallható felállás később többször is változott - tudtam meg tőle -, Széll Andrást Matolcsy Eszter (lásd még: Makám & Kolinda) követte, de megfordult a zenekarban Krulik Zoltán (szintén Makám & Kolinda, majd Makám), Reöthy Gábor (utóbb Vasmalom) és Zs. Szabó Mária is (utóbb hegedűtanár a Zeneakadémián). Két számuk itthon is megjelent, az Aki dudás akar lenni című Hungaroton-albumon. A nagylemezből pedig több százat eladtak a nyugati turnékon, s egy kis nyoma is maradt: egy svájci listán az év harmadik legjobb folklemezeként szerepelt.
Apropó, nyom.
Igen, számomra ez az, ami igazán felemelő az efféle történetekben. Az, pontosan, hogy ha valaki valamit egyszer letesz az asztalra, akkor az le van téve, akkor már nem kell félni, akkor már rendben van. Eltelhet tíz, húsz, harminc év, csendben, látszólag nyomtalanul, de egyszer mindig előkerül egy pasas, aki gondol egyet, és beüt egy nevet a világhálón, vagy mit tudom én. Ennyi kell csak. A többi aztán az angyalok dolga.
Hát így.
Különben meg, mint minden mánia, a vinyl is megéri a pénzét... Annak, hogy tíz, húsz, harminc dollárért immár minden elérhető, pokoli ára van: innentől lemez után "reménytelenül" már nem vágyakozhat az ember. Viszont annál könnyebben kaphatja magát azon, hogy "bedilizni" készül.
Én például úgy voltam, hogy kezdetben, mint mondtam, egy munka kapcsán kezdtem a bakelitezésbe. De ahogy túlestem a magyarokon, kiderült, hogy nem érhetem be ennyivel: ott vannak még azok a lemezek, amiket mindig is akartam, és nem jelentek meg CD-n. (Mint mondjuk a Blurttől a Friday the 12th. Két hete ki van pipálvaÉ) Aztán azok a lemezek jöttek, amikből ugyan van CD-m, de mégiscsak úgy az igazi, ha megvannak bakeliten is. (Ki tudja, mit hoz a jövő...) Majd arra gondoltam: mi lenne, ha némelyikből egy másik, egy valamivel jobb minőségű példányt is bespájzolhatnék... (Aranytartalék...)
Kész. Nincs vége, ez a vég.
Most épp egy új lemezjátszó kell.
