- kyt -

áll a járda szélén a Belvárosban a volt tévészékház mögött. Nem is áll, inkább fekszik, ugyanis egy hosszú kék fekvő hasábot látunk, a felső oldalán, vagyis hát a tetején zöld szőnyegszerű borítással.

A gasztrotévés hangulatú főcímet követően rögtön az egyiptomi high society lendületes hétköznapjaiba csöppenünk, ahol a politikai alkalmazkodás, az egyéni érvényesülés/önmegvalósítás és a társadalmi elkötelezettség hármas frontvonalai között éli decens jómódban munkás életét a csinos talkshow-műsorvezető és snájdig férje, egy kormánypárti lap reménybeli főszerkesztője. - kyt -

rendszeresen áthaladók nyilván már észre sem veszik őket. A ritkábban arra járó viszont még most is megörül nekik, ahogy kidugják a fejüket a hó alól - vagy most épp a fűből a hirtelen olvadás után.

Felbukkannak mindenféle énekesek, együttesek, néha megtorpan az ember egyik-másik név hallatára, mert meglepőnek tartja, vagy csak azért, mert rémlik, mintha említette volna valaki, hogy milyen érdekes?, milyen érdektelen? Aztán előkerül egyszer csak a lemez is, és még rémlik is, hogy megvolt már az egyik dal valahol, valamikor. Mindenképpen rokonszenves a harmonikás-dalolós, viccesen édesbús stílus, benne ez a valamennyire öntörvényű, amúgy meg magyarosan döcögős rap egy marosvásárhelyi illetőségű, keménykalapban lázadó fiatalember, polgári nevén Bíró Szabolcs szájából, aki szabad szájjal zengi a kocsmázás-csajozás dicséretét.

Igazából sohasem értettem, miért, milyen okból kell Algírnak írni és ejteni a város nevét, szóval nekem az alzsírozáshoz egyáltalán nincs szükségem idézőjelre. Jó, persze, távolítás, hiszen a kötet fele maga is közvetett szöveg, idézet (a családi levelezésből).

"Büszke vagyok arra, hogy fiúkkal is merek focizni, szerintem bátor vagyok." "Nekem a szabadság mindig színes." "Mentsetek meg!" Az utóbbi mondat nem 12 éves roma lányok önvallomása, hanem egy fényképre festett szövegbuborékban olvasható egy tűzfalba vágott ablak fölött egy sarki közértben. "Fotótúrán" vagyunk a Magdolna-negyedben: a Műterem kávézó a Tavaszmező utcában, pékség a Karácsony Sándor utcában, bútorbolt, egyiptomi kifőzde és hasonló helyszínek. A Kesztyűgyári Közösségi Ház őszi "részvételi fotóprojektjében" 12-14 éves, nyolcadik kerületi fiatalok kaptak fényképezőgépet a kezükbe, a képeket megbeszélték, aztán a fotózás különféle tematikus irányokban haladt tovább: család, barátok, szabadság, félelem.

Ha egyáltalán van vagy lehet jövője valamilyen megújult, más műfajokból is építkező formában a cigányzenének, Farkas Róbert és zenésztársai igazán mindent megtesznek, hogy feltámasszák ezt az eredeti, kávéházi, éttermi közegéből szinte teljesen kiszorult, közönségét vesztett műfajt. A Budapest Bár első két albuma a kuplék, a régi slágerek könnyed, édesbús és dallamdús világához, nosztalgiát fakasztó és már a zenekar elnevezésében is hangsúlyozott bárhangulatához alkalmazta a játékosan cirkalmas cigányzenei stílusjegyeket, kiugrasztva rejtekéből azt a generációkat összekötő érdeklődést, amely immár évek óta biztosítja az együttes - és vendégénekesei - produkciója, fellépései iránt a figyelmet.

Balogh Kálmántól utoljára a tavalyi, Lukács Miklóssal közös cimbalomduó-lemezt hallottam. Az amúgy erősen román népzenei irányultságú anyagból a legjobban talán az Édesanyám rózsafája feldolgozása tetszett, ahogy óvatosan, szinte félve közelítette meg, majd bontotta ki a két nagyszerű cimbalmos a zenei témát, hogy aztán fényes magasságokba emelje.

b> Hogy tehát a plázák valami második otthont jelentenének az életvitelszerűen bennük mászkáló, találkozó, kirakatokat bámuló, szolgáltatásokat használó fiatalok számára - ezt sejteti a cím. Munkatársunk, Simonyi Balázs fényképeinek kifüggesztett "előszava" pedig azt, hogy távolságot érez saját értékrendje és a plázázó fiataloké között, akik tespedten és spleenesen tengenek-lengenek.

A mediterrán térség keleti és déli részében járunk tehát, ami ebben a rettenetes, taknyos őszi időben már önmagában is kellemes élmény, jobbkor nem is érkezhetett volna a kötet. Idillinek persze túlzás volna nevezni a környezetet, hacsak nem a címlapkép teraszáról bámuljuk a békés messzeséget. Alapvetően kopár a táj, az évezredek során erősen meggyérült növényzet világosan utal az egymást váltó, házat, harci és teherszállító kocsit, hajót építő, kemencében és faparázs fölött egyre kifinomultabb fogásokat előállító civilizációk folyamatos jelenlétére. A szikkadt növényzetet, amelybe fűszernövények is bőven keverednek, birkák legelik. A kék elképesztő árnyalatait produkáló Földközi-tenger és melléktengerei pedig a halat, rákot, egyebeket kínálják, bennük a mindenféle szennyeződés hatására szaporodó higannyal, egyebekkel, már amenynyiben nem eleve mesterséges körülmények között nevelkedett a kényeztetésünkre mandulamártással, citrommal, olívaolajban, datolyával vagy szőlőlevélben, vörös- vagy fehérborban elkészített kopoltyús avagy páncélos jószág.

Az örmény tangóharmonikás zenéje úgy általában a műfaji besorolhatatlanság magaslatain lebeg, pontosabban nem annyira lebeg, mint inkább lüktet, rezeg, diszharmóniákkal nyugtalanít. Ezúttal is valami furcsa, egyedi keverék kimunkálásában utazott.

Közel százezer darabos negatívgyűjteményét adta el még életében az Országos Széchényi Könyvtárnak - olvasom -, ennyiből kétségkívül kiállítások tömegét lehetne megtölteni. A Mai Manó Ház két emeletén elhelyezett kevesebb mint száz darab csak töredék, miközben keresztmetszet is.