Mindenképpen rokonszenves a harmonikás-dalolós, viccesen édesbús stílus, benne ez a valamennyire öntörvényû, amúgy meg magyarosan döcögõs rap egy marosvásárhelyi illetõségû, keménykalapban lázadó fiatalember, polgári nevén Bíró Szabolcs szájából, aki szabad szájjal zengi a kocsmázás-csajozás dicséretét. A Maszkura (vagyis maskara) név azt súgja, hogy nem kell ezt az egész dolgot rettenetesen komolyan venni - viszont a szövegekbõl mégis egy kicsit túlságosan is komoly és eltökélt költõi törekvés vagy minimum öntudat sejlik. A dallamvilág hol retrósan slágeres, hol meg kifejezetten a Váradi Roma Café annak idején izgalmasan újszerû, aztán az évek múlásával a kommersz felé csordogáló zenéjére rímel egész sorokon keresztül. Zongora, bõgõ, gitár, dob és a mondott harmonika a felállás. "Klubzenéléstõl egészen a fesztiválszínpadokig" - olvasom valahol, hát én inkább az elõbbit tartom hozzáillõnek.
A legnagyobb probléma a produkció lényegével, a szöveggel van. Mintha nagyobb súlyt hordozna a dalok összképén belül, mint amekkorát a tartalma indokol. Hiába bukkannak föl jól sikerült sorok, szellemes rímpárok, vidám-vagány lazázások, valahogy megzökken mindig valami: egy-egy túlviccelés, esetlen, nyögvenyelõs, izzadságos, netán közhelyszagú fordulat. Vagy csak ilyen az, amikor kiszabadul az értelmiségi idézõjelezgetésbõl a popkultúra? Azt viszont nem hiszem, hogy magukat a dallamokat ne lehetne jobban az elõtérbe húzni, ahogy a Váradiék számait is a keményen odatett dzsesszes improvizációk emelték meg.
CLS, 2010
***
