Az örmény tangóharmonikás zenéje úgy általában a mûfaji besorolhatatlanság magaslatain lebeg, pontosabban nem annyira lebeg, mint inkább lüktet, rezeg, diszharmóniákkal nyugtalanít. Ezúttal is valami furcsa, egyedi keverék kimunkálásában utazott. Amikor a lemezbemutató koncerten megszólaltatta a hangszerét, arra gondoltam, hogy hiszen a tangóharmonika, ez a tisztán zengõ hangszer egyfajta hordozható orgona (megnéztem: valóban van egy változata, amit svájci orgonának - ottaniul: schwyzerörgerli - hívnak). Az oktettfelállásból, eleve a négytagú fúvósszekcióból következõ idõigényes imprókényszer azonban lényegében megakadályozta, hogy hallgathassuk magát Yengibariant is. ' viszont kétségkívül elégedetten, sõt sugározva, boldogan helyezte elõtérbe kollégáit, és tény az is, hogy a világ négy tájáról verbuvált zenészek (a felvételen csak Botos József, a gitáros magyar) nem éltek vissza elõzékenységével, összeszedetten és remekül játszottak, nem volt tolakodás, helyezkedés. Az elsõ néhány szám még egyfajta bemelegítésnek hatott, de aztán megjött a kedv és a lendület, klappolt minden.
A program részben új, részben újrahangszerelt darabokból állt, és valamennyivel hosszabb ideig tartott, mint a lemezen, de azért ott is megkapták az egyes darabok az átlagosan hétperces hosszúságot. (Egyébként élõ felvételrõl van szó.) Minthogy nyilvánvalóan projektzenekarral állunk szemben, nyilván és érezhetõen részletesen, precízen kidolgozott struktúrákat vezetnek elõ. Ez lélektelenséghez szokott vezetni, amit vagy a zenészek minõsége, vagy a darabok érzésgazdagsága határozott meg. A lemezen mintha több teret kapott volna a tangóharmonika, de lehet, hogy ez csak azért tûnt így, mert a koncerten néha kissé túlzottnak tûnt a többiek hangereje. Azért legalább egy hosszabb Yengibarian-szólót szívesen vettem volna.
NarRator Records, 2010 / Millenáris, november 20.
****
