Dióhéj ide vagy oda, egy kissé elnagyoltnak érzem a családtörténet vonatkozó részletét: hogyan lehetett az 1954-es hazatérés után 1957-ben csak úgy visszatelepülni a Józsefvárosból Algériába, lett légyen bármilyen tehetséges az építész nagyapa? De jól van, nem kell annyit kíváncsiskodni, megírta már a szerzõ biztosan. Végül is épp elég szórakoztatóak a vegyes keltezésû levelek a maguk visszafogott, néha finoman fel-felfénylõ hangján, ha nincsenek is tele változatos izgalmakkal. Jó oldala a kötetnek, hogy beenged egy számunkra idegen család lakásába, amilyen akár a sajátunk is lehetett volna, ha felmenõink átmerészkednek a Földközi-tenger túloldalára. De nem merészkedtek át, mi pedig jólesõ, sóvár önfeledtséggel irigykedhetünk - miközben korholgatjuk is a szerzõt: az elmélyülést a mai Algéria belviszonyaiban éppenséggel nem túlozta el. Egyhétnyi turistáskodás - meg ami közben és róla szerzõként eszünkbe jut - áll szemben a könyv oldalain az idegen és erõsen átalakuló városban töltött évtizedek emléktöredékeivel: ráadásul néha fölöslegesen elkalandozó közlésekkel.
A leghelyesebb, ha annak fogjuk fel a kötetet, ami: finom hangulatszínezéknek. Ráadásul mások felmenõinek fényképei mindig érdekesek, és érzékletesek, ugyanakkor ide illõek a szürkés hangulatú jelenbeli fotók. A könyv fõ erénye a csendes visszafogottság: nem biztos, hogy hiányzott a záró párhuzam Lonci néni, a vendéglõi felírónõ és a szerzõ irodalmi munkássága között.
Ab Ovo Kiadó, 2010, 139 oldal, 2790 Ft
*** és fél
