Ezek után kicsit félve hallgattam ugyanezt a dallamot - ezúttal a második versszakra utaló Édesanyám sok szép szava cím alatt - Balogh Kálmán együttesének új lemezén, ahol Herczku Ágnes énekli. Az amúgy igazán szépen elénekelt szöveg felhangzása eleve megnehezíti a túlságosan elkalandozó feldolgozást, de az ének kíséretében ott van ugyanaz az elmélázó-töprenkedõ hangulat, ami a négykezes elõadásban. És ugyanez az elmélyült, mondhatni - és a borítón a szöveg mondja is - személyes hangvétel jellemzi végig a lemezt, például Kovács Ferenc trombitaszólóját a Jaj, de széles kezdetû dalban, vagy akár Balogh Gusztáv már-már "elvont" szájbõgõintróját az õrkõi pergetõben. Ne essen félreértés, a személyesség itt nem valamiféle fülledt befelé fordulást, hanem a zenébe mélyedést jelenti, olykor egészen a hûvös szétszálazásig. Aztán vannak persze szélsõségesen szenvedélyes pillanatok is, mint például a címadó dal elmondhatatlanul bánatos sorai között, amelyeket Váczi Eszter tölt meg lélegzettel.
Egy szó, mint száz, nem éppen mulatós lemezt hallunk most, amely ezzel szemben tele van feszültséggel, mint például a Sobri egymással birkózó, egymásba tekergõzõ, összeférhetetlen, mégis szétválaszthatatlan ritmusképleteiben. És nem hiányzik a lendület, a sodrás sem. Mindvégig sugárzik a dalokból a közös munka bensõséges türelme és komolysága, egy nagyszerû, együtt rezdülõ zenészcsapat igényes kísérletezõkedve. Ráadásul a lemez utolsó perceire kirobban a zenekar vad derûje is.
NarRator Records, 2010
*****
