Aki szereti Dalít, talán nem pont az efféle bölcsességeiért szereti. (Akkor miért?)
A világ e közepéről eltűnik egy lány, s még egy, a közelében pedig megcsonkított lányok holttestét találják. A helyi rendőrség nagy erőkkel veti magát a hajszába… A hatrészes sorozat különös vallomással kezdi minden epizódját: a bűn valós, a bűnüldözés fikció. Ők persze szebben mondják, amikor a nyomozásról, a magánéleti szálakról és párbeszédekről beszélnek – ti. azok lennének kitaláltak. Nos, a fene tudja, az Elveszett lányok állomása ugyanis a reménytelenség s a kudarc belátásának fázisokra bontott filmműve: állóképek a becsavarodásról. Akar persze minden más is lenni, hol több, hol kevesebb sikerrel, korrajz elsősorban (a kilencvenes évek közepéről indulunk egy több mint húsz éven át húzódó történetben, amelynek nem a végén oldódnak meg a dolgok; már ha). Párhuzamosan fejlődésregény is szeretne lenni, a kezdő rendőrnő hogyan találja meg a helyét egy ellenséges, kényszeredetten férfias világban, vagy épp hogyan törik bele. Míg ez megy, a gyilkos kiléte másodlagossá válik, csak valami, amire rá lehet fogni a létkudarcot. A reménytelenség őrjítő voltát ugyan többször (általában monológban) hangsúlyozza a mű, de a rendezés jobbára a színészek jellemábrázoló erejére bízza a megjelenítését, így olykor akár egy-egy beállításon belül is egyenetlenné válik az egész, bár még úgy is van benne dráma.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
